Stermeczky Zsolt Gábor meséje

Gólya bácsi és a templomi békakórus

Gólya bácsi volt Setétkeresztesen a falu bolondja.

Egy évekkel ezelőtti tavaszon érkezett a többi gólyával Afrikából. Akkoriban még nem is annyira bácsi volt, mint inkább fiatal gólyafiú, de már akkor kitűnt a többiek közül, még ha nem is épp olyasmivel, ami dicséretes volna. Ne szépítsük: képtelen volt megfogni a békákat. Akárhányszor próbált a békák közelébe kerülni, azok hopp, elugrottak előle, és még ki is nevették. Ez azonban nem törte meg a fiatal Gólya bácsit. Annyira nem törte meg, hogy még fogadalmat is tett: megfogadta, hogy ő bizony ősszel nem fog visszarepülni a többiekkel Afrikába. Inkább akkor is békára vadászik majd, hogy minél nagyobb esélye legyen végre elkapni egyet.

Azt persze ekkor még nem tudta, hogy ez a fogadalom miféle nehézségekkel jár majd. Hiszen a hideg idő nem kedvez sem a gólyáknak, sem a békáknak. A gólyák könnyedén megfáznak ilyenkor, a békákat pedig szinte alig lehet látni, mert befúrják magukat az iszapba, hogy ott éljék túl a nehezebb napokat. Így aztán Gólya bácsi az első hazai telén annak rendje és módja szerint egyedül maradt. Hiába próbált segítséget kérni, a falubeliek nem értették. Hiszen mit is érthetne egy egyszerű falubeli abból, hogy kelep? Ekkor került a képbe Ambrus atya.

Ambrus atya nagyon szerette az állatokat. Gyerekként rengeteg állatot tartott, és az a legenda is járta róla, hogy a helyi templomot denevérek segítségével építette fel, akik azóta is a templom tornyában laknak, és még mindig szívesen látják vendégül az öreget. Szóval ez az Ambrus atya bukkant fel egyszer csak a falu határában, ahol Gólya bácsi a hideg napokat szomorú álldogálással töltötte.

– Hát téged meg mi lelt, hogy itt maradtál? – kérdezte tőle barátságosan.

A válasz egy hosszú kelepelés volt. Más ember egy szót sem értett volna belőle. De nem így Ambrus atya. Ő annyira szerette az állatokat, hogy könnyedén ráhangolódott a nyelvükre. Számára ez a kelepelés pontosan azt jelentette, amit kell. Vagyis hogy új barátja azért maradt itt, mert békászni akart, de nem tudta, hogy ez télen mennyire nehéz feladat. Ambrus atyának pedig annyira megtetszett ez a történet, hogy úgy döntött, befogadja Gólya bácsit. A vasárnapi mise után még a híveknek is bemutatta. Ekkor kezdték őt a helyi gyerekek Gólya bácsinak hívni. Aztán addig-addig hívták így, míg teljesen rajta maradt ezt a megnevezés.

Gólya bácsi az évek során nem lett ügyesebb a békák elkapásában, ennek ellenére kitartóan próbálkozott. A békák egyébként is leleményesek voltak, de az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a falubeliek – mivel már ismerték Gólya bácsit – sokszor barátságosan ráköszöntek a határban, miközben békászni próbált. Az emberi szó csak még könnyebben elriasztotta a békákat, Gólya bácsi pedig ilyenkor csúnyán káromkodott. Ebből persze a falubeliek továbbra is csak annyit értettek, hogy kelep, Ambrus atya pedig soha nem zavarta meg Gólya bácsit a békászásban, így azt sem tudta, milyen az, amikor Gólya bácsi káromkodik. Gólya bácsi pedig ezt nem is akarta megmutatni neki, mert kedvelte az öreget, annyira, hogy a teleket továbbra is Setétkeresztesen töltötte, még ha már ismerte is téli békászás nehézségeit. Ambrus atya megértő társaság volt, és a hideg téli estéken sokszor fordult elő, hogy kettesben voltak a plébánián. Ilyenkor a kandalló előtt melegedve rádiót hallgattak, és közben megvitatták a világ nagy dolgait.

Éppen egy ilyen hideg téli napon történt, hogy Setétkeresztes lakói megbetegedtek. Annyira bántotta őket a hideg időjárás, hogy hetekig feküdtek otthon, fájó torokkal. Ráadásul mindez éppen a karácsony előtti időszakra esett, Ambrus atya pedig nagyon szomorú volt emiatt.

– Ha ez így megy tovább, akkor szenteste, az éjféli misén nem lesz, aki énekeljen! – panaszkodott egyszer Gólya bácsinak. Neki pedig ekkor zseniális ötlete támadt.

– Kelep! – mondta Ambrus atyának. Ez azt jelentette, hogy van egy ötlete.

– Hadd halljam! – válaszolta Ambrus atya. Gólya bácsi ekkor hosszasabb kelepelés közepette a ruhafogas felé kezdte hívni Ambrus atyát. Maga a nagy ötlet még nem hangzott el, csupán annyi, hogy most mindketten meleg ruhát vesznek fel, és kimennek a határba. És még az is, hogy Ambrus atya vigyen magával csákányt.

– Csákányt? Hát azt meg minek? – csodálkozott az öreg. A következő kelepeléssel érkezett a válasz: fel kell lazítani a földet. Felkeltjük a békákat, hogy segítséget kérjünk tőlük.

Így is lett: a határban Ambrus atya fellazította a földet, és hamarosan meg is találták a békésen alvó húsztagú békacsaládot. Hazavitték őket, hogy a melegben felébredjenek, Ambrus atya pedig még egy nagy lavór vizet is készített nekik, hogy otthon érezzék magukat. Amikor felébredtek, először megijedtek Gólya bácsitól, aki rendkívül vad kelepelésbe kezdett. Szerencsére Ambrus atya mindkét nyelvén értett, így teljesen világos volt számára a beszélgetés tartalma. Gólya bácsi először ezt mondta:

– Ne féljetek, mert most kivételesen nem azért keltettelek fel titeket, hogy elkapjalak! A falunak segítségre van szüksége. Mindenki beteg, így pedig egyre valószínűbb, hogy senki nem tud majd énekelni szenteste, az éjféli misén. Ezért azt találtam ki, hogy aznap egy közös koncertet adtok majd velem.

– Brekeke! – felelték a békák, ami Ambrus atya értelmezésében azt jelentette, hogy ugyan mégis miért lenne ez jó nekik. Mármint a békáknak. A válasz egy újabb kelepelés formájában érkezett, és valami ilyesmit jelentett:

– Azért, mert amúgy is szerettek énekelni, egész nyáron ezt csináljátok, egyszer igazán csinálhatnátok télen is.

– De utána nem fogsz minket elkapni, ugye? – gyanakodtak a békák.

– Becsületszavamat adom: amint vége a koncertnek, visszaviszünk titeket a határba, és mehettek megint a föld alá aludni. A kergetőzést majd nyáron folytatjuk! – válaszolta Gólya bácsi.

Ambrus atya érezte, hogy amit hallott, az nem mindennapi ötlet. Még soha nem történt olyan, hogy az Úr házában állatok adjanak dicsőítő koncertet a kis Jézus születésnapján. Ha ez valóban megtörténik, az különös dicsőséget fog jelenteni Setétkeresztes számára. Így tehát amíg Gólya bácsiék a koncertre készülődtek, Ambrus atya is szervezkedésbe fogott: végigjárta a falut, és elújságolta a különös hírt. Arra kérte a falubelieket, hogy bármennyire is betegek, jöjjenek el szenteste az éjféli misére, amely a hagyományos értelemben tulajdonképpen el is marad, mert a barátjuk, Gólya bácsi, egy nagyon különleges ajándékkal készül. Még a püspök urat is felhívta telefonon, hogy hírt adjon a különös és nem mindennapi koncertről. A szentestét tehát egyre nagyobb izgalom kísérte. Ráadásul mivel a falubeliek tényleg nagyon betegek voltak, ajándékot sem igazán volt erejük venni egymásnak, így a különös koncert egyre inkább mindenki nagy, közös ajándékának ígérkezett.

Ambrus atya nagy örömére szenteste a teljes falu ott volt az éjféli misén. Mind vastag sálakba bugyolálva érkeztek, de úgy látszik, a kíváncsiságuk ezúttal nagyobb volt a betegségüknél. Amint beléptek a templomba, nem mindennapi látvány tárult a szemük elé: a padok mellett lavórok álltak, és minden lavór szélén egy-egy béka ült. A padok előtt, a szószék mellett pedig egy nádassal körülvett betlehemi jászlat állítottak össze, amelynek a tetején, közvetlenül a kis Jézus felett ott állt Gólya bácsi, egy nagyon elegáns öltönyben. Miközben lelkes kelepeléssel üdvözölte az egybegyűlteket – természetesen Ambrus atya tolmácsolásával -, hallani lehetett, ahogy egy autó leparkol a templom előtt: megérkezett a püspök úr is. Ambrus atya elmondta, hogy Gólya bácsiék nagyon lelkiismeretesen készültek, és a karácsonyi, illetve szent énekek mellé még egy saját szerzeményt is összeraktak, amely a koncert végén fog elhangzani, és arról szól, milyen nagyszerű dolog is, hogy karácsonykor mindenki együtt van, és nem bántjuk egymást, ez pedig annak fényében tűnik különösen igaznak, hogy Gólya bácsi éppen a békákkal együtt készült erre a koncertre.

Az emberek örömmel ismerték fel a békák brekegésében és Gólya bácsi ritmikus kelepelésében kedvenc karácsonyi dalaikat. Olyanokat, mint a klasszikus Kis karácsony nagy karácsony, a Meghívtál, Jézusom, vagy a Weöres Sándor verseként ismert Száncsengő. A záró szerzemény hallgatása közben pedig arra gondoltak, hogy Gólya bácsi talán nem is annyira bolond, mint amennyire időnként annak tűnik. Ebben a hangulatban már abban sem volt semmi meglepő, hogy a koncert alatt a falu teljes lakossága kigyógyult a hosszú hete tartó betegségből.

Gólya bácsi pedig betartotta a békáknak tett ígéretét: a koncertet követően Ambrus atyával közösen visszavitte őket a falu határába, ahol aztán boldogan másztak vissza a föld alá pihenni. Biztosak voltak benne, hogy Gólya bácsi a jövő nyáron sem fogja tudni egyiküket sem elkapni.