” Mégis más fényben tűnnek fel ezek a jellegzetességek” – Interjú Borbáth Péterrel

Borbáth Péter legújabb, a Csimota Kiadónál megjelent Együtt a Pörkeföldre című, az előzőhöz méltóan izgalmas, páratlan nyelvi bravúrokban gazdag mesekönyve a gyerekek szórakoztatása mellett a felnőttek tetszését is kiválthatja. A szerzővel a könyvről és egyéb érdekességekről is beszélgettünk.

A Sündör és Niru-történet újabb darabja jelent meg nem rég. Beszéljünk kicsit az előzményekről. Hogyan találtál rá ezekre a történetekre, egyáltalán, a mesére, mint műfajra?

A tágas tájat találtam meg először, abból bontakoztak ki a szereplők. Látni kezdtem a működését, sajátos földrajzát, fizikáját. Ha elég figyelmesen nézel egy fiktív vagy valós tájat, egy idő múlva megtelik történetekkel, szereplőkkel, és ehhez tudatmódosító szerekre sincs szükséged. Érdekelt, hogy működhet ez a táj egy komplexebb mesében. Először a zajgyűjtő figurája jelent meg néhány rövidebb novellában úgy tíz évvel ezelőtt. Ezek a szövegek még kevésbé voltak meseszerűek, nem a gyerekolvasókat célozták meg. Pár évvel később megjelent Niru, a vén zajgyűjtő, akinek voltak segítő lényei, ez a novella már közelebb állt a meséhez, kevésbé volt borzalmas a közeg, szelídültek a történések is. Mire könyv lett ebből az egészből, mindenféle izgalmas figurák népesítették be a kezdetben rideg tájat, mesei történésekkel telt meg a vidék. És ha már az előzményekről kérdeztél, ott volt még a kiadó, ők értették, hogy oké, itt van ez a táj, itt vannak a szereplők, sőt, még bizonyos történések is megesnek, na de kellene egy terv, egy forgatókönyv, egy szinopszis, hogy annak mentén végig lehessen gondolni ezt a mesét. Nagyon fontos volt ez a lépés, kell a külső szem, kell a terv (sokszor azért, hogy legyen mitől eltérni).

Miért gondolkodtál folytatásban, ahelyett, hogy belevágtál volna egy teljesen új történetbe, egészen más szereplőgárdával?

Mikor az első kötet végére értem, megkönnyebbültem, végre hazajutottak Sündörék, nyugi van, elégedett voltam. Aztán pár nap elteltével egyre izgatottabb lettem, oké, otthon vannak, de mi lesz velük, mi fog történni Ushguliban és mi van azzal a sok szereplővel, akivel Niru útközben találkozott? Hogy alakul Bocskoján és Mirminyó kapcsolata, milyen őrültséget fog még Zazil feltalálni? Akkor jöttem rá, hogy az első kötetben ellátogattam ugyan Sündörék világába, de egy csomó minden mellett csak úgy elsuhantam. Mint amikor elutazol egy nagyon izgalmas országba, mondjuk Guatemalába, és két hét után haza kell menned: ahogy hazaérsz, rögtön tervezni kezded a visszatérést. Szóval egyetlen módja volt annak, hogy megtudjam, mi történik Niruékkal, ha megnézem, mit tudunk kihozni a következő közös történetünkből.

A többrétegű szöveg amellett, hogy lebilincsel és szórakoztat, finom társadalomkritikát is megfogalmaz, helyzeteinkről, emberi kapcsolatainkról is sokat elárul. Szándékodban állt az ilyen áthallás? 

Hát persze! Bár utólag volt bennem némi aggodalom. Minek nyomasszam az olvasókat egy csomó ismerős problémával, minek szembesüljenek a saját társadalmunk visszás jellegzetességeivel egy mesekönyvben, amit azért olvasnak, hogy kicsit kimozduljanak a széttorzított hétköznapokból? És ha már társadalomkritikát fogalmazok meg, akkor miért nem vagyok konkrétabb? Minek kellett akkor egy teljes fiktív világot felépítenem, ha csak ugyanazt tudom elmondani ott is, amit amúgy is tudunk? Azzal nyugtatom magam, hogy a Sündörben talán mégis más fényben tűnnek fel ezek a jellegzetességek, hogy másképp lehet ránézni a helyzeteinkre, kapcsolatainkra a Csillanó Fény Birodalmában.

Képzeljük el, hogy nem csak Ushguliban, de Budapesten is betiltják a zajokat. Elégedett lennél?

Trükkös kérdés. Bár Budapest tömeg- és zajintenzitása sokszor kiveri nálam a biztosítékot, néha úgy kotródom haza a szadai dombok közé egy-egy pesti nap után, mint egy petárdázástól megriadt puli, a totális zajtilalom mégsem töltene el örömmel. Mert akkor engem is be kéne tiltani, elég sok zajt termelek ugyanis, csusszan a léptem, serceg a borostám, korog a gyomrom, dudorászok, rikkantok, és még sorolhatnám.

Fényvadász, zajgyűjtő, álomszipka, hangíróhenger, és ehhez hasonló nyelvi lelemények színesítik a mesekönyvet. A szerkesztés során sok nyelvi bravúrt el kellett vetni, vagy szabadon garázdálkodhattál? Mi döntötte el, hogy mi megy, mi marad?

Néha direkt beírok olyan agyament ötleteket, amiket biztos kihúz a szerkesztő, így viszont meg tudok menteni néhány számomra kedves, ám elég necces ötletet, alkuképes pozícióba kerülök, hogy de hiszen már kihúztunk egy csomó mindent, ez hadd maradjon! De komolyra fordítva, ha az ötlet öncélú, a nyelvi bravúr nem épül koherens módon a szövegbe, akkor távoznia kell, és ebben a munkafolyamatban nagyon jó, ha a szigorú szerkesztő rámutat a szerző túlkapásaira.

Rengeteg gyerekkönyv lát napvilágot, és a jó marketing még azt is eléri, hogy a finoman szólva visszafogottan igényes könyveket is levegyék a szülők a polcról. Léteznek ajánlott praktikák a helyes választásra? Mit tanácsolsz?

Van, akinek megvannak a bejáratott szerzői, akiktől bármit megvesz, van, aki kiadóra, vagy könyvesboltra esküszik, meg olyan is van, aki egyáltalán nem olvas. Érdemes sokféle emberrel beszélgetni erről a témáról: másik szülővel, nagyobb gyerekkel, kisebb gyerekkel, milyen könyvet olvasott, milyen könyvet olvastak neki, miért volt jó, miért volt rossz? Kimenni a könyvhétre, faggatni kissé a kiadók embereit, mit miért ajánlanak, olvasni a gyerekirodalommal foglalkozó cikkeket (Üveghegy, Plüssműhely, etc.) Vendégségben bekukkantani a gyerekszobába, megnézni, melyik könyv van szétolvasva, belelapozni teljesen ismeretlen könyvekbe. Engem eléggé érdekelnek a külföldi gyerekkönyvek is, túravezetőként sokféle ország sokféle könyvkultúrájával találkozom, néha veszek egy-egy könyvet, most például egy mexikói mesekönyvet olvasok, ami az oposszum mítoszát dolgozza fel. Gyönyörű könyv!

Gondolkodsz már a következő mesekönyvön?

Igen, meg akarom írni a Sündör-trilógia befejező részét. Közben motoszkál bennem egy mese, ami teljesen más, mint amit eddig írtam, a tágas tájak helyett sokkal szűkebb térre, egyetlen házra fókuszál. Várom, hogy formát találjon.

 

Ayhan Gökhan