Milyen felnőtt akarsz lenni, ha nagy leszel? (Sylvia Plath: A mindegy öltöny, fordította: Rét Viktória, illusztrálta: Dániel András, Pozsonyi Pagony, 2019.)

Sylvia Plath A mindegy öltöny című meséje eredeti nyelven évtizedekkel a szerző halála után, 1996-ban jelent meg első ízben, a hazai olvasók pedig idén, 2019-ben foghatják kezükbe először a magyar fordítást Dániel András rajzaival. A mindegy öltöny angol nyelvű kiadásai közül az első, színesen illusztrált kötet a kisebbeket, óvodásokat, illetve a kezdő olvasókat célozta meg, míg a második, 2001-ben megjelent, csak néhány fekete-fehér rajzot tartalmazó kiadvány már valószínűleg idősebbeknek készült. Dániel András megoldása viszont korosztályokon átívelő, színes, képregényes, egészen abszurd figurákkal és remek nyelvi humorral. Kicsi és nagy, gyerek és felnőtt egyaránt elidőzhet a képek böngészésével, bogarászásával, mert teli vannak kiszólásokkal, humorral és társadalomkritikával (szürke, kockafejű aktatáskás alak; „Fújság”; disznófejű hentes, etc.).

A mese egy Jólesz Maxi nevű kisfiúról szól, akinek minden vágya egy saját öltöny, amit bármilyen körülmények között hordhat. Mindenki másnak van már valamiféle öltönye, csak neki nincs. Egy szép napon csomag érkezik a családjának, amiben egy „pihe-puha, bolyhos, vadonatúj, mustársárga öltöny” lapul. Miután az apja és minden testvére arra a következtetésre jut, hogy ő ehhez már „túl nagy”, Maxihoz kerül az öltöny. Ő ezután le sem veszi magáról (ebben megy síelni, rókára vadászni, de még tehenet fejni is), és egész Csücsökvár a csodájára jár a mustársárga „mindegy öltönyének”.

A szöveg gördülékeny és mesés. Mivel sok a családtag, akikkel ugyanaz történik, a szövegben sok az ismétlődés, ezáltal a felnőtt olvasók számára kicsit unalmassá válhat, a kisgyerekek figyelmét azonban talán éppen emiatt ragadja meg. A fordító nagy figyelmet fordított a beszédes nevek átültetésére, így a helységnév, Csücsökvár kedvesen gyermeki hangzású lett, a Jólesz családnévben pedig egyszerre van benne, hogy a család nagy része elutasítja, gyerekesnek véli az öltönyt (jó lesz majd a kisebbnek), és az is, hogy Maxinak ez az öltöny igenis, valóban jó lesz, méghozzá mindenre. Ezenkívül még utal Jólesz mama különleges képességégére is, amivel egy varázsütésre rászabja az öltönyt bármelyik családtagra.

Kis döccenő mégis akad az egyébként remek fordításban, ami az angol „suit” szó többértelműségéből fakad. A felvezetésben ugyanis a következő olvasható: „Akik síeléshez öltöztek, vidám kék vagy piros öltönyt viseltek…”. Első olvasatra is furcsa, hogy bárki is öltönyt hordana síeléshez (Dániel András rá is játszik erre a furcsaságra egy „Síöltöny kölcsönző” felirattal), de hiába akarná az olvasó túltenni magát ezen, később már azt olvashatja, hogy „Talán azt gondolják majd, hogy butaság sárgában síelni. (…) A barátai mind piros síruhában vagy kék síruhában síelnek. Soha egyikük sem vesz föl mustársárga öltönyt”. Míg az idézett szöveg elejében inkább az öltözék színe szerepel problémaként, addig az utolsó mondat már az öltöny viselését állítja szembe a síruhával, így ezen a ponton következetlenné válik a fordítás.

Sylvia Plath meséjének – minden látszat ellenére – három szereplője van. Az anya, a felnőtt férfi és a felnőttség után vágyakozó gyerek. Jólesz mama maga a varázslat és a könnyedség, tűvel és cérnával felszerelkezve bármire képes, s így gyermeki szemmel egy igazi mesebeli karakter. Ha mélyebbre nézünk, akkor viszont azt látjuk, hogy nem rendelkezik vágyakkal vagy elvárásokkal, aláveti magát a másik nemhez tartozó családtagjai kívánságainak, minden zokszó nélkül és fáradhatatlanul igazítja rá az öltönyt egyikre a másik után. Fel sem merül, hogy az önállóságot és a felnőtté válást szimbolizáló öltönyhöz más köze is lehetne. A másik szereplő Jólesz papa és a hat nagyobbik gyerek. Egybefolynak, szinte megkülönböztethetetlenek, hiszen teljesen mindegy, hogy mivel foglalkoznak, ugyanazok a külső elvárások nehezednek rájuk, amiknek alá is vetik magukat. Egyedül Jólesz Maxi akar kitűnni a tömegből, s vágyát valóra is váltja, bár kissé passzívan, hiszen az öltönyre csupán vágyakozik, nem küzd meg érte, egyszerűen sorra kerül. Ahogy egyszer mindenképp felnőtté válunk, ha akarjuk, ha nem. Viszont az már csak rajta áll, hogy mit kezd ezzel. Így amikor a mustársárga öltöny az ölébe hullik, feltevődik a kérdés, hogy milyen felnőtt akar lenni. Az ő élete (még) nem olyan specializált, mint az apjáé vagy idősebb testvéreié, akik csupán egy-egy tevékenységi kör (munka, hobbi) köré szervezik az életüket: Maxi mindenhol ott van, mindenbe belekóstol, és ennek megfelelően akar egy olyan öltönyt, amiben bármit megtehet, ami bármire jó. A mustársárga öltöny így egy szabadabb élet szimbólumává is válik, amiben az embert nem skatulyázzák be, és nem kell görcsösen megfelelnie a kívülről jövő elvárásoknak. De ezt az erőt, ami ebben a különleges öltönyben rejlik, csak Maxi ismeri fel, a többi rokona önként lemond erről a szabadságról, s amit ők Csücsökvár lakóinak rosszallásaként értelmeznének (ti., hogy összesúgnak Maxi háta mögött: „Odanézzetek!”), azt Maxi csodálatként éli meg.

Összességében A mindegy öltöny egy kedves történet, amiben nincsenek gonoszok és nincs agyonsulykolt tanulság, mégis fontos üzenetet hordoz, igényes megjelenésű, a túlzott önismétlésért pedig mindenképpen kárpótolnak az egész lapokat betöltő, humoros, böngészőszerű illusztrációk.

V. Pálos Mónika