II. fejezet
A reggel olyan volt, mint a napra kitett fagyasztott gyümölcs: várni kellett rá.
Megittam egy pohár langyos citromos vizet, melyben a méz lassan olvadozott, mint a fagyasztott gyümölcs.
„Akiko, kislányom, mikor indulsz az iskolába?”
„Pár perc múlva, apa. Én továbbra sem ismerem a számokat.”
„Felkészültél a mai órákra?”
„Igen. Azt hiszem, érdekes lesz a rajzórán. Úgy érzem magam, mint egy málna.”
„Magaddal viszel mindent, amire szükséged van? Tudod, mindig, amikor kilépsz innen, hagyd itthon az érzést, hogy valamit elfelejtettél. Hogy majd készen állj, amikor eljön az idő. Viasz vagy, nem agyag. Viasz vagy, nem roncs. Viasz vagy, Akiko, kislánnyá változtatott dermedt viasz vagy.
VILÁGOM SÖTÉTJÉBEN TE VAGY AZ EGYETLEN FÉNYLŐ DOLOG.”
„Igen. Magammal viszem a radírgumit és a papírlapokat is. Köszönöm, apa, a meleg szavakat.”[1]
„Szép napot, Akiko.”
„Neked is, apa.”
Akiko vagyok, és a lábujjaim lépcsők, melyek apa arcához vezetnek. Felkapaszkodtam a lábujjaimra, megpusziltam apát és kiléptem az ajtón. A délelőtt lassan lesimította magáról a zúzmarát, az égen a felhőkből egy nagy, friss narancs nőtt ki, mely szétöntötte a levét a tanteremben. Az emberek ezt nevezik napnak. Megittasultunk a téli napsütéstől.
Rajzóra volt. A téma: téli időtöltés. Elővettem két fehér papírlapot.
Az osztálytársaimat szeleknek képzeltem.
Én Akiko voltam, egy különös tehetséggel megáldott kislány, aki mindent visszájára fordít.
Míg a többiek hóembert rajzoltak – három kört, egy kicsit, egy kisebbet és a legkisebbet –, három hógömböt test gyanánt, míg narancssárga színessel festették a sárgarépát, míg hozzárajzolták a söprűt, mely oldalról volt odaszúrva, mintha a hóember keze lenne, a piros pöttyös lábost, míg megrajzolták pettyekből a szájat és a gombokat, addig gyengéd mozdulatokkal én is köröket rajzoltam az egyik lapra, de ezek emberek tarkói meg fejtetői voltak, subasapkák, fejfedők, fentről nézve.
A rajz nem volt se különleges, se nagyszerű, foltszerű volt, naiv, és nem volt rajta hóember, mint a többiekén. Az ő rajzaik másolatok voltak. Egyformák mind.
Befejeztem és magamban valami ostoba kis gyerekdalt dúdolgattam
TRA LA LA LA LA.
Akiko vagyok és dúdolgatok, amikor befejezem a rajzot.
Míg dúdolgatok, mozgolódik a bennem növekvő kanóc.
Amikor eljött az idő, hogy mindenki bemutassa a rajzát, én az enyémet a padlóra fektettem. A tanító néni csodálkozva nézett rám.
„Akiko, mit csinálsz?”
Nem válaszoltam. Kézbe vettem a másik fehér papírt és csendben felálltam a székem tetejére, a szék kissé drámaian nyikorgott, a rajz pedig a padlón hevert, mélyen alattam. Magasabb voltam az apa kertjében levő eperfáknál, annyi biztos. Ekkor tépkedni kezdtem a papírlapot, hópihéket csináltam a papírból, voltak köztük nagyobbak és kisebbek is, ezer papírdarab, ezer szálldosó fecni, és dobálni kezdtem őket a papírlapomra; ez a hó ráhullott a sapkákra, az emberek tarkójára, a subákra.
Számomra csak most nyert minden értelmet.
A tanító néni kissé meg volt botránkozva.
A többi gyerek számomra szél volt. Csodálkozva néztek rám, a szájuk sarkában halvány mosoly bujkált.
Az én szám sarkában pedig: hóember.
Hallgatok és tépkedem a papírt. A többiek egyszerre csak fújni kezdtek, levegőt engedtek ki magukból. Rájöttek, hogy szelek. Utána azt mondtam:
„Tanító néni, Akiko vagyok és
MÁSKÉNT VÉLEKEDEK A HÓRÓL.”
„Ülj le”, mondta.
Leültem, és arra gondoltam: magamra vessek, ha másmilyen a belső olvadáspontom.
Azt hiszem, egyest adott.
Akiko vagyok, semennyi éves és nem teszek különbséget az egyes, a hármas és az ötös között.
Számomra ez mind ugyanaz.
Az osztályzatok olyanok, mint a régi autók, a régi mosógépek és a régi hajszárítók, lépten-nyomon javítgatni kell őket.
Ezt nem értem.
ÉS AZ ISKOLAKAPU NEM KAPU.
AZ ISKOLAKAPU: FORMA.
MI VAGYUNK A GYURMÁK.
Amikor hazaértem az iskolából, apa megkérdezte, milyen volt a napom. Azt válaszoltam: „Szuper.” És tényleg szuper volt. Csak közülünk egyesek ezt nem értették meg. A tanító nénire gondolok. Ő nem érti, hogy az, hogy én fiatalnak tűnök, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy ezeréves vagyok. Nekem a korom nem jelent terhet, mert semennyi éves vagyok. Egyébként minden máshogy lenne.
Akiko vagyok és akár a többi gyerek, én is tudok szél, köhögés, gumi, kendő, sámli lenni – csak akarnom kell. De nem akarom. Tudok nagyon sokáig farkasszemet nézni egy naranccsal. Ez az egyik szupererőm. Így táplálkozom. Semennyi éves vagyok, nem tudok számolni és csendben szenvedek, mint az eső, amely éppen az iskolai események miatt esik ilyen lassan, merengve.
Utána elérkezett a szünidő, amikor apámmal Oroszországba utaztam.
MOSZKVA GYÖNYÖRŰ.
Szeretem a repülőgépeket, a hegyeket, a nyílt tengert, mert megmutatják nekem, milyen parányi vagyok igazából. Gyakran eltöprengek az élet jelentéktelenségéről, és utána már a következő pillanatban rám tör az érzés, hogy: mégis milyen gyönyörű minden. És libikókává válok. Merengek. Fel-le, fel-le.
Repülőgéppel utaztunk Oroszországba. Hatalmas repülőgéppel. A repülő szárnyai olyanok voltak, mint a szobámban az ablak szárnyai, mint a tüdőszárnyak.
Elképzeltem a törülközőmet, amint a repülőgép szárnyára akasztva lóg és a kifutópályát, melyen egy hatalmas vers van kiírva, a világ legnagyobb verse, a törülköző pedig csöpög: csepp-csepp, csepp-csepp, csepp-csepp.
De a világ legszebb szárnyai mellett is eltörpül apám meleg ölelése, amely szárnyakat ad. Minden más csak utánzat.
Elhelyezkedtünk.
A csodaszép légikísérő kisasszony vékony piros övet, sötétkék, térd alatti szoknyát hordott és hatalmas fehér fogai voltak. Mosolygott. Olyan hatást keltett, mintha valahonnan ismerne már mindenkit, mintha találkoztunk volna korábban és szükségtelen lenne bizalmatlannak lennünk iránta. Apa suttyomban figyelte őt, de hiába. Igyekezett ezt elrejteni előlem, de észrevettem, hogy táncol a tekintete, mint a gomba a forró serpenyőben. Kicsit zavarba jöttem, de meg is voltam szeppenve. Zavarba jöttem apa miatt, megszeppentem a repülő felszállása miatt. Apának mérgesgombaszínű volt a szeme, ritkán látni ilyet, de ha valaki mégis összefut egy ilyen szempárral, az számára végzetes lehet. Felszállás előtt a csodaszép légikísérő kisasszony azt mondta a hangosbemondóba:
„Kellemes repülést kívánok!”
Erősen szorítottam apa kezét és megkérdeztem:
„Apa, hogyan lehet kellemes a repülés, ha hideg van?”
Apa mellkasa táncolni kezdett, mint az imént a tekintete, nem tudom, a nevetéstől-e vagy az enyhe turbulenciától (ezt a szót később leírtam).
ÚGY TŰNIK, ZAVARBA JÖVÖK
AMIKOR MEGSZEPPENEK.
Mégis nevetett.
Akkor valóban tél volt, higgyék el, felrepültünk és a repülő ablakain keresztül nézve nem tudtam megállapítani, hogy odakinn felhőket vagy hógolyókat látok-e. Vagy felhőből gyúrt hógolyókat.
Káprázatos volt.
Szerettem volna belesüppedni abba a pamutba.
Káprázatos volt, azzal, hogy most már végképp nem tudtam felfogni, miért mondják olyan gyakran a felnőttek azt, hogy: hé, szállj már le egy kicsit a földre.
Miért? Hiszen itt fenn káprázatos minden.
Azon a télen Oroszországba utaztunk. Papírhajókat hajtogattam a repülőben. Megígértem magamnak, hogy ha majd hajón utazok, papírrepülőket fogok hajtogatni.
Akiko vagyok és nincs földrajzi szélességem meg földrajzi hosszúságom.
Semennyi éves vagyok.
Visszafelé növök.
Azon a télen írtam egy versikét az orosz babuskákról, teljes sötétségben írtam a moszkvai hotelszobában. Semmi sem emlékeztetett abban a versben a babuskákra, csak az, hogy a betűk pirosak voltak, mint az orcák.
Néhány napig a fiókban tartottam. Ha ismerném a számokat, megmondanám, pontosan hány napig, de hát ez van. Néhány napig a fiókban tartottam a verset az orosz szállodában, mintha megbüntettem volna, amiért magában hordozta a tendenciát, hogy rajzzá változzon. A tendencia szót apától tanultam, és felírtam magamnak.
A tendencia, a projektum és a mindegy csúnya szavak.
Tendencia.
Áthúzva.
Projektum.
Áthúzva.
Mindegy.
Áthúzva.
Leírtam, majd áthúztam.
A verset néhány napig a fiókban tartottam teljes sötétségben, majd egy reggel, mikor felébredtem, rögtön kivittem a fagyos orosz napsütésre. A vers ekkor végre napvilágot látott.
Akiko vagyok és azon a télen tényleg megtanultam, hogy pontosan milyen az, amikor a vers napvilágot lát.
Ekkor kinyitom a szemem.
Tea.
Sütemény.
„JÓ REGGELT, APA.”
„JÓ REGGELT, AKIKO.”
Fordította: Orovec Krisztina
[1] A szavak valóban melegek voltak, mintha apa hosszú-hosszú ideig tartotta volna őket a sütőben, mielőtt kimondta; a szavak melegek voltak, mint a péksütemények kora reggel.
