Valóban lányoknak szól a Magyar mesék lázadó lányoknak? Beszélhetünk-e egyáltalán ezekről az írásokról mint mesékről? Egy jó marketing stratégiával felépített kötet, amely kimondottan lányoknak, nőknek készült, miközben a cél a szélesebb gyerek- és olvasóközönséghez való eljutás lehetett. E cél pedig nem feltétlenül valósult meg.
A hasonló című, olasz szerzőpáros – Elena Favilli és Francesca Cavallo – által összegyűjtött és kiadott kötetet alapul véve 2018-ban a Móra Kiadó gondozásában megjelent a magyar lázadó lányok mesekönyve is. Huszonöt olyan híres nő életéről olvashatunk, akik magyarok, vagy valamilyen közük van/volt Magyarországhoz. A mintául szolgáló kötetben több szerző írásaival és több alkotó rajzaival találkozunk, a magyar verzióban hat író és tizenkét illusztrátor működött közre. Találkozhatunk Kiss Judit Ágnes, Mesterházi Mónika, Miklya Luzsányi Mónika, Molnár Krisztina Rita, Szabó T. Anna és Tóth Krisztina írásaival. Egy-egy szerző több történetet is alkotott, amelyekhez szintén nők, többek között Molnár Jacqueline, Rofusz Kinga vagy Szegedi Katalin készítették a rajzokat.
A közreműködők példamutatás terén kiváló munkát végeztek mind az eredeti, mind a magyar változatot tekintve, hiszen megannyi kalandos és elgondolkodtató történetet sorakoztatnak fel az olvasó számára.
Azonban már a címnél meg kell állnom, és most mellőzöm az összehasonlítást az eredeti kötettel. Magyar mesék lázadó lányoknak – itt van tehát a cím. Először arra gondolok, hogy meséket fogok olvasni. Hogy ez lányoknak való, méghozzá lázadóknak. Persze leegyszerűsítő ez a megfigyelés, elvégre a címnek frappánsnak és jól hangzónak kell lennie, mi kell ennél több egy borítóra? Én azért mégis szemügyre venném közelebbről is az általam problémásnak tartott részeket.
Huszonöt nő, huszonöt írás – ezt a mennyiséget nehéz egy gyerekeknek szóló könyvbe belezsúfolni, méghozzá úgy, hogy az érdekes is legyen. Ennek ellenére a „kevesebb néha több” elve itt hasznosabbnak bizonyult volna, mint a sok-sok érdekes szereplő enciklopédiaszerű felsorakoztatása.
Minden történet négy oldalt kapott, amelyből legfeljebb két és fél oldal a tényleges szöveg. Mi teszi ezeket a szövegeket mesévé? A szerzők szinte minden részben használnak olyan mesés elemeket, mint a „Volt egyszer egy kislány…” vagy „Hol volt, hol nem volt…”. Mindettől viszont egy kétoldalas írás nem válik mesévé. A szerkesztő és a szerzők célja sem az volt, hogy mesék kerekedjenek ki ezekből a történetekből. Példamutató jellemrajzokat olvashatunk, egyfajta ki-kicsoda módon, ami önmagában nem zavaró, hiszen az érdeklődést – legalábbis az enyémet – teljes mértékben felkeltették. Nem tudtam elsolvasni úgy egy szöveget, főleg a régi korokban élő hölgyekről szólókat, hogy azután ne nézzek utána részletesebben életüknek.
Ennek kapcsán merült fel bennem a kérdés: vajon nem lett-e volna jobb, ha nem nekem kellett volna külön-külön felkutatnom ezeket az információkat? A történeteket akár részletesebben ki lehetett volna dolgozni, igazi meséket írni belőlük, melyeknek van eleje, közepe és vége. Így viszont az olvasás mind a huszonöt alkalommal hiányérzetet keltett bennem. Bányai Júlia története például, amely Az árluhás katona címen szerepel, szinte kiáltozik azért hogy „írj, írj meg!”. Mégis be kell érnem két és fél oldallal, és majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy vajon hogyan zajlott az a sok-sok kaland, amibe az álruhás nő belekeveredett.
Persze egy hosszabb, például tíz oldalnyi történet valószínűleg az igazság rovására ment volna, ettől azonban a cél és az eredmény kicsit sem változott volna. Sőt, egy kibontott történetben azt is láthatnánk, miért és hogyan is voltak olyan nagyszerűek ezek a nők: mit tettek annak érdekében, hogy saját akaratukat érvényesítsék céljaik elérésének érdekében; hogyan álltak a sarkukra és álltak ki magukért akár olyan korokban is, amikor mondhatni bűnnek számított önálló nőnek lenni.
Dicséretére szóljon a kötetnek azonban az, hogy míg az olasz páros könyve száz nő történetét mondja el egy-egy oldalon, a Magyar mesék lázadó lányoknak ezt a számot megcsappantotta és inkább több információt közölt kevesebb szereplőről. Ez már egy jó útnak tűnik egy másik cél felé, és olvasóként remélhetem, hogy egyszer egy egész mesekönyvet elolvashatok Czinka Pannáról, Karády Katalinról vagy akár Péterfy Boriról.
További kérdéses pontja a kötetnek – és ismét a címből indulok ki –, hogy kinek szól. Egy ilyen könyv megírásának célja mindenféle olvasói közönséghez való eljutásnak kellene lennie. A kötet azonban a fiú (vagy akár férfi) olvasókkal szemben kizárónak bizonyul, mivel olyan eszközökkel él – maga a cím, amely megjelöli olvasóközönségét; a borító grafikája –, amelyek akarva-akaratlanul is marginalizál, leszűkítve ezzel az olvasók körét a nőkre, illetve lányokra.
A cím önmagában kizárja azt a lehetőséget, hogy fiúk is olvassák ezt a gyűjteményt. A célkitűzés lényege pedig éppen az lenne, hogy a gyerekek több női hőssel találkozzanak. Ezzel szemben pont annak a lehetősége veszik el látványos és kiemelt elemek által – mint a már korábban említett borító és cím –, hogy mindenféle életkorú és nemű olvasóval megkedveltessék ezeknek a rendíthetetlen nőknek a történetét. Hiszen nem is csak a lányokat, de egyenesen a lázadó lányokat szólítják meg. Így a kötet célkitűzése ellenére saját csapdájába esik. Annak ellenére, hogy a női sokszínűségre hívja fel a figyelmet a könyv, ezzel együtt le is szűkít, sőt ki is rekeszt bizonyos közönséget olvasói köréből.
Ennek természetesen olyan okai is lehetnek, hogy egy kiadónak (a már meglévő, eredeti kiadás miatt) nem áll módjában annyit változtatni a köteteten, amennyit szeretne. Valamint annak is betudható, hogy ez a könyv sokban – így címében is – hasonlít az eredeti kiadáshoz, az pedig nagy sikert ért el. Ennek tudatában nem csoda, hogy nem csak tartalmilag, de címét tekintve is – részben – igazodik a magyar változat ahhoz.
E felvetett problémák nem idegenek sem a szerzők, sem a szerkesztő , de mindezek ellenére ugyanúgy hasznosnak tartják a könyv megjelenését példaképek felmutatása szempontjából. A probléma abban áll, hogy ezek a történetek eljutnak-e szélesebb közönséghez, illetve tekinthetünk-e rájuk tartalmilag úgy, hogy figyelemfelhívók, példamutatók és további olvasásra buzdítók legyenek.
Varga Dorina
