Nattan-Angeli Nóra meséi

SPICC ÉS PIPA

Spicc és Pipa két szobacica volt. Párnáik bojtját pofozgatták, vagy a pamlagon nyúltak puhán. Vagy szenderegtek a kandallónál.

Álmukban balettoztak, vagy Holdra szálltak.

Nyugalmuk sűrűjét csak ritkán zavarták meg vásott kölykök. Fülüket pöckölték, farkukat huzigálták.

Spicc ilyenkor egyet-kettőt miákolt csak, azt is alig hallhatóan. Pipa viszont füstölgött, borzolta bundáját, fújtatott soká.

Miután a gyerekek elinaltak, domborították hátukat, tornáztatták elmacskásodott lábukat. Spicceltek és pipáltak.

Lassan, gonddal mosakodtak. Cicomázkodtak, vakaróztak, utolsókat simítottak.

Tálkáik elé úgy gurultak mint két puha gombolyag.

Hamar kileffentették a tejet, jöhetett a kupacba tett macskaeledel.

Megették, mi hurkából, kolbászból maradt, lenyalogatták mind a csontokat. Nem hagytak a desszertből sem sokat: lúdláb, habos torta, madártej bármilyen sorrendben jöhetett.

Azután deleltek, doromboltak. S ha egér szaladt át a konyhán, elhessegették még a gondolatát is.

Egy nap aztán a házban vendégeket vártak. Volt is nagy sürgés-forgás, takarítás, nem menekültek a porcicák!

Spicc és Pipa aznap a konyhából ki volt tiltva.

Pipa dohogott, Spicc azonban somolygott. Tanakodtak, gondolkodtak. Töprenkedtek, mérlegeltek.

Végül a konyhába lopóztak, pipáltak és spicceltek, s egy tigrisugrással – zsupsz! – a csilláron termettek. Spicc nagyot szusszant, Pipa alig moccant.

A vendégek a tányérok fölé hajoltak, kanalak koppantak, kések koccantak, villák villantak. Közben a két cirmos a csilláron lógadzkodott, majd légtornász-ügyességgel – hopp! – felkaptak egy-egy csirkecombot.

Gyorsak, nesztelenek voltak. De épphogy csak beleharaptak, az egyik comb – loccs! – a leveses tálba pottyant!

Akkor aztán – iszkiri! – volt futás, nyargalás, hogy csak úgy lengett a csillár! Hiába, hogy elbújtak, lapultak, azért amit bekaptak, alaposan kikaptak.

Aznap üres hassal bámulták a teliholdat.

Éjszaka csendesen hortyogtak. Álmuk tejszínű volt, s tetejébe porcukros. Hajnalban pedig, hosszú idő után újra, egérrel álmodtak.

A KÉK KAPU

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a szárnyait: először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is nekivetette, de nem mozdult az semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, hogy mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat, és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.

Egyszer azonban, amikor már régóta ült a kapu előtt, elunta a földet piszkálni. Nagy levegőt vett, és fújt egyet. Kifújta szeméből a bodros felhőket, majd elhatározta, hogy hoz egy létrát és egy smirglipapírt. Így is tett. Aztán felmászott a létrára, és elkezdte ledörzsölni a rozsdát a kapuról. Hónapokig, évekig csak dörzsölte, míg le nem jött mind a rozsda. A lehullott rozsdából egy darabot zsebre tett, a többit összesöpörte és kidobta. Az égszemű akkor állt a kapu előtt és bámult rá. Csodálkozott, és nézte, nézte. A kapu mezítelenül magaslott, nem takarta semmi. Tompán fénylett, de rozsda nélkül jól látszott a sok horpadás, ami borította. A kislány elhatározta, hogy beleselkedik a két szárny közötti résbe. Óvatosan odahajolt, az egyik szemét becsukta, a másikkal pislogott befelé. De csak hollófeketeséget látott, mert a két kapuszárny olyan szorosan dőlt egymásra, hogy nem szűrődött át azon semmi. A kislánynak újra fújnia kellett egyet, mert a szemére megint felhők gyűltek. Már nem akarta belökni a kaput, csak végighúzta rajta a kezét. Megsimogatta. Azután rátette a fülét, és sokáig hallgatózott.

Az égszemű akkor festéket hozott és ecsetet. Újra felmászott a létrára, és elkezdte festeni a kapu nagy szárnyait. Hónapok, évek repültek el úgy, hogy állt a létrán, és festett. Csak olyan színű festéke volt, mint a szeme, de abból mindenféle: világoskék, sötétkék, szürkéskék, királykék, türkiz, akvamarin, égszín és indigó. Először az egész kaput lemázolta, azután mintákat festett rá. Indák kanyarogtak, források zubogtak, levelek zizegtek, szirmok hullottak, ágak hajoltak, bogarak surrogtak, madarak csipogtak – egy kert zsendült a festett kapun. Később a lány már létra nélkül, a földön állva festett.

Aki csak arra járt, megállt, és csodálta: sosem láttak még ehhez hasonló kék kaput és zsivajgó kertet. Hírét is vitték a nagyvilágba. Sokan hívták az égszeműt, hogy tanítsa meg őket is kaput festeni. A zsebében ott lapult a darab rozsda, hogy mindig hazataláljon. A többi útravalót pedig abból gyűjtötte össze, amit menet közben talált: összefonta és a táskájába tette a nap első sugarait, elkapta egy kék madár énekét, egy tölgyfa ágainak ölelését, és ment mindenfelé. Vitte az ecseteket, festette a kapukat, tanította ez embereket. Messze földön híres lett arról, hogy égszín kertet fest a kapukra, és egyre kevesebbszer takarták felhők a szemét. De akárhány kapuhoz is hívták, az övéhez mindig visszatért. Megsimogatta, hallgatózott, és festett rajta kicsit. Festette a kertet, hol még madár is járt.