Romantikus világrend — Mándy Iván Robin Hood című regényéről

A múlt század közepén, a Rákosi-rendszer legsötétebb időszakában volt egy bő évtized, a gyermek- és ifjúsági irodalom nagy korszaka. A jól ismert fáma szerint, akik kiszorultak a Lukács-Révai nevével fémjelezett kánonból – és akik közül jó néhányan a jelenlegi irodalmi kánon legjelentősebb szerzői –, azok kényszerültek abba a helyzetbe, hogy „komoly” irodalmi munkákat nem publikálhattak, csak a – fordítások mellett – gyermek- és ifjúsági szövegeket. Ebben az időszakban születtek Pilinszky János gyermekversei, Mándy Iván Robin Hoodja vagy Mészöly Miklós meséi és ifjúsági regénye is. Az irodalmi recepció máig nem foglalkozik ezen „komoly” írók-költők „komolytalan” munkáival. Sorozatunkban újraolvasunk néhányat az 50-es évek gyermek- és ifjúsági irodalmából. Az utolsó írásban Mándy Iván Robin Hood című regényével foglalkozunk.

Mándy Iván és a választott regénye is kakuktojásnak tekinthető a fentebbi listában, ugyanis Mészölyhöz és Pilinszkyhez mérve Mándynak a legjelentősebb az ifjúsági- és gyermekirodalmi munkássága. Még a választott időszak előtt, 1944-ben publikálja első, ebbe a tág műfaji keretbe beleérthető Az enyedi diák című regényét, az utolsót pedig 1977-ben. Annak idején a legnépszerűbbek és a legjelentősebbek a Csutak-regények voltak és talán ezekben is tudja leginkább összedolgozni a rá jellemző finoman felskiccelt, de roppant erős atmoszférát teremtő leírásokat a pergő párbeszédekkel és a szigorú műfaji kerettel. Éppen ezért az 1964-ben megjelent Robin Hood önkényes választásnak is tűnhet a számottevő ifjúsági korpuszból. De végtére az mentségemül szolgál, hogy ez volt az egyik első regény, amelyet nem felolvastak nekem, hanem magam bogarásztam ki faltól falig teleírt oldalait.

Valamikor a 90-es évek második felében roppantul ácsingóztam az egyik unokatestvérem szép, nagyalakú, keménytáblás Disney Robin Hood-kötete után, talán még ezt is kértem karácsonyra apámtól, aki nem igazán kedvelte az amerikai szórakoztatóipar termékeit, így a szintén keménytáblás, de lényegesen kisebb alakú Mándy-féle Robin Hoodot kaptam meg. Eleinte húztam a számat. Nem tetszett, hogy így akarnak terelgetni. Én nem ezt akartam elolvasni. Aztán csak ráfanyalodtam. Le sem bírtam tenni. Szűk tíz évvel később az egyik gimnazista barátomnak áradoztam a regényről, aki csak annyit mondott róla, hogy az egy ponyva, kommunistásított történettel.

Most, bő tíz évvel később újraolvasva azt kell látnom, hogy csak félig-meddig volt igaza, mert bár Robin Hood alakját Mándy megformálhatná úgy is, mint az internacionalista osztályharc előfutárát, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a gazdagoktól rabol, és a zsákmányt a szegények között osztja szét, s ezzel felborítani igyekezzen a korabeli osztályviszonyokat. De Mándy Robin Hoodja nem egy rendszerkritikus hős, hanem sokkal inkább a romantika népmeséinek világából ismerős figura, aki nem a világ rendjét akarja megváltoztatni, hanem azokkal áll szemben, akik visszaélnek a hatalmukkal. A regény elején egy olyan Robinnal találkozunk, aki a királyi vadászok közé szeretne állni, de a királyi vadászok a király távollétében nem lesznek méltók arra, hogy egy ilyen talpig becsületes figura közéjük álljon, ám a regény végére visszatérő jó király (Oroszlánszívű Richárd) helyreállítja a világ kizökkent rendjét és maga emeli vadászai közé az erdei betyárt. Az utolsó fejezet álruhás királya, aki meglátogatja nemesi hajlékában becsületes alattvalóját, egyértelműen Mátyás király mesebeli alakját idézi. Robin erkölcse is ezekhez a népmesei toposzokhoz kapcsolódik: szigorúan tiltja a rablást és a királyi erdő vadjainak levadászását, ezeket csak romantizált lovagi étosz mentén abban az esetben engedélyezi, ha ezzel a szegényeken tud segíteni. A vele szemben álló nottinghami antagonisták pedig mindig a gőgös, felfuvalkodott, de ostoba alakok, akiket szintén jól ismerünk ezekből a mesékből.

Másfelől, azzal már némi finomítás után egyetérthetek, hogy ponyva. Vagyis a műfajiságot roppantul szigorúan kiszolgáló regény, mely egy jól ismert mítoszt jól ismert módon, rengeteg humorral fűszerezve mesél újra a 1960-as évek nyelvén. A nyelvválasztás mára időnként avíttasan hathat, gondolok itt arra például, hogy pajtásnak szólítják egymást a sherwoodi erdő bujdosói. Máskor a jelentésváltozás plusz humort csempész a regénybe:

„– Örülünk, kapitány, hogyne örülnénk – mondta Little John, de olyan gyászos képet vágott, mintha az akasztófa várná. Megsimogatta a fütykösét. – És James úrnak mi a véleménye? Remélem, James úr is örül?… Hiszen a gazdája, a bitang, bujdosó Little John kegyelmet kapott! Az ám! Kegyelmet!”

Mándy elbeszéléstechnikája ebben a regényben leginkább a pergő kardpárbajokat idéző hosszú párbeszédekre és az azok közé ékelődő rövid leírásokra épül. Roppant cselekményes, sebes prózát hoz létre ez az elbeszéléstechnika, mely  különösen jól működik a regény negyedét kitevő első 4-5 fejezet lineáris, epizódok nélküli vágtájában. De később is az epizodikusabb és motívumismétlésekben gazdag középső részben is alig veszít lendületéből. Éppen ezért még ma is olvasmányos marad, leginkább a kiskamaszok korosztályának.

Modor Bálint