FIÚK A LÁNYOKRÓL
A lányok miért kismajmok,
miért ugrál, miért csámcsog
olyasmiken mindegyikük,
ami totál mindegy nekünk?
Mégse mindegy, mit gondolnak,
övék a ma és a holnap.
A miénk csak a nagynéha,
hogyha meccs megy a tévébe,
ha a kezem zsebretéve.
Míg az övék, mint a béka,
kicsit hideg és elugrál.
Engem minden lány megunt már.
Én is unom mindegyiket,
egy közönyös, egy meg rideg.
Egyik szerint ronda vagyok,
barátnője rajtam röhög.
Milyen hülyék ma a lányok,
tésztahajú mákvirágok,
kóla csorog az erükben,
remegek a közelükben,
ha nevetnek, nem nevetnék,
sziromarcú kicsi lepkék,
elszállnak és csak bámulok,
jövök én is, persze gyalog.
LÁNYOK A FIÚKRÓL
A fiúk mért furcsa lények?
Ha kérdezed, nem beszélnek,
ha nem kéne, udvarolnak,
nem elég nekik a holnap,
ma akarják, ami akkor
volna csak jó, de maguktól
ezt se értik, mint egy verset,
hazugságokkal hencegnek.
Dicsőségük mind baromság,
a cipőjük kitapossák,
nem kell nekik a valóság,
szájhősködnek, eltagadják,
hogyha féltek, hogyha sírtak,
semmi fájdalmat nem bírnak,
de úgy tesznek, mintha volna
lelkük, s madárhangon szólna.
Úgy tesznek, mintha a szépség
hatna rájuk. Titkuk nincs rég,
elcsórják a lányok kincsét,
hogy magukról kijelentsék:
„Engem imádnak a lányok!”
Nem lelkek ők, csak kabátok,
farmerek és autókulcsok.
Belőlük a foci suttog.
Kiabálnak a bőrlabdák,
a lelküket abban tartják.
Oda rejtik a reményük,
nem érdemes sírni értük.
