Vörös István versei

FIÚK A LÁNYOKRÓL

 

A lányok miért kismajmok,

miért ugrál, miért csámcsog

olyasmiken mindegyikük,

ami totál mindegy nekünk?

 

Mégse mindegy, mit gondolnak,

övék a ma és a holnap.

A miénk csak a nagynéha,

hogyha meccs megy a tévébe,

 

ha a kezem zsebretéve.

Míg az övék, mint a béka,

kicsit hideg és elugrál.

Engem minden lány megunt már.

 

Én is unom mindegyiket,

egy közönyös, egy meg rideg.

Egyik szerint ronda vagyok,

barátnője rajtam röhög.

 

Milyen hülyék ma a lányok,

tésztahajú mákvirágok,

kóla csorog az erükben,

remegek a közelükben,

 

ha nevetnek, nem nevetnék,

sziromarcú kicsi lepkék,

elszállnak és csak bámulok,

jövök én is, persze gyalog.

 

 

LÁNYOK A FIÚKRÓL

 

A fiúk mért furcsa lények?

Ha kérdezed, nem beszélnek,

ha nem kéne, udvarolnak,

nem elég nekik a holnap,

 

ma akarják, ami akkor

volna csak jó, de maguktól

ezt se értik, mint egy verset,

hazugságokkal hencegnek.

 

Dicsőségük mind baromság,

a cipőjük kitapossák,

nem kell nekik a valóság,

szájhősködnek, eltagadják,

 

hogyha féltek, hogyha sírtak,

semmi fájdalmat nem bírnak,

de úgy tesznek, mintha volna

lelkük, s madárhangon szólna.

 

Úgy tesznek, mintha a szépség

hatna rájuk. Titkuk nincs rég,

elcsórják a lányok kincsét,

hogy magukról kijelentsék:

 

„Engem imádnak a lányok!”

Nem lelkek ők, csak kabátok,

farmerek és autókulcsok.

Belőlük a foci suttog.

 

Kiabálnak a bőrlabdák,

a lelküket abban tartják.

Oda rejtik a reményük,

nem érdemes sírni értük.