Tükröződő motívumok — Pilinszky János meséiről

A múlt század közepén volt egy bő évtized — a Rákosi-rendszer legsötétebb időszakában, a gyermek- és ifjúsági irodalom nagy korszaka. A jól ismert fáma szerint, akik kiszorultak a Lukács-Révai nevével fémjelezett kánonból – és akik közül jó néhányan a jelenlegi irodalmi kánon legjelentősebb szerzői –, azok kényszerültek abba a helyzetbe, hogy „komoly” irodalmi munkákat nem publikálhattak, csak a – fordítások mellett –  gyermek- és ifjúsági munkáikat. Ebben az időszakban születtek Pilinszky János gyermekversei, Mándy Iván Robin Hoodja vagy Mészöly Miklós meséi és ifjúsági regénye. Az irodalmi recepció máig nem foglalkozik ezen „komoly” írók-költők „komolytalan” munkáival. Sorozatunkban újraolvasunk néhányat az 50-es évek gyermek- és ifjúsági irodalmából. Másodszor Pilinszky János meséivel foglalkozunk.

Nádas Péter redukcionista nemzedéknek nevezi „a háború élményétől letaglózott művésznemzedéket.”[1] Nem csupán a feszesre húzott szövegeik miatt találó ez az elnevezés, hanem rendkívül redukált szókészletük miatt is. (Nem véletlen, hogy a Radnóti Sándor gondolatmenetét továbbgondoló Balassa Péter a Pilinszky-líraértelmezése szempontjából paradigmatikusnak számító Látvány és szavak című esszéjében a kulcsszavak mentén olvassa újra a Harmadnapon című kötetet.) Így a kedves szavaik egyrészről motivikusan hálózzák be az életművet, másrészről a különböző helyeken különböző jelentéssel megjelenő azonos szavak nem pusztán egymásra utalnak, hanem az aktualizálódó jelentések is a korábbi jelentésekkel egybe csengve, mondhatnánk egymással elegyedő rétegekben jelennek meg az olvasó tudatában, létrehozva egy jelentéses, méghozzá többféleképpen jelentéses, teljességgel nem feltárható jelentésmasszát az olvasó tudatában. Így a különböző szövegekben és az akár különböző műfajokban megjelenő szavak, motívumok egymást magyarázzák, és nem pusztán magyarázzák, hanem össze is nyitják: Pilinszkynél így nyílik egybe az esszék, versek, drámák és prózák szövege. (Ezt mutatja be – időnként kissé leegyszerűsítve – Kuklai Antal A kráter peremén című Pilinszky olvasókönyve.) A mesék mintha teljesen kimaradnának ebből a jellegzetes, egymásra nyíló működésből.

Még akkor is így van, ha az 1957-ben kiadott Aranymadár című kötet első verse A naphajú királyleány egy, Pilinszky korai lírájára jellemző, József Attila-hatásként is betudható képpel indít:

„A hóba-fagyba dermedt ország

négy éve nem látott napot,

a koromsetét éjszakában

fáznak az árva csillagok.

Didergő tájak csontkeményen

derengenek a holdsütésben,

s az éjszakai ég alatt

sötéten világít a fagy.”[2] (Kiemelés: M. B.)

A kiemelt szövegrészről nem tud nem eszünkbe jutni József Attila semmi ágán hangtalan vacogó szíve Reménytelenül című verséből vagy Pilinszky Tiltott csillagon című korai, József Attila hatásokkal átszőtt munkája. Azért idéztük mégis teljes terjedelmében az első versszakot, mert ebből az idézetből láthatóvá válik az a hagyományos, topikus ellentétpár (fény-sötétség), mely nemcsak ezt a fehérlófia történetet átíró mesét és az ehhez leginkább közel álló Argyilus-történetből építkező Aranymadárt határozza meg, hanem jórészt Pilinszky összes meséjét.

Ha a meséket olvassuk, úgy érezhetjük, mintha Pilinszky eminens diákként elhagyva saját költői világát egy másik világban próbálná ki magát. Mint egyik meséjének Kisfiú nevű szereplője, aki átlép a tükrön egy kis kalandozásra. Így olyan versek is születnek, mint a Juhász Ferenc lírájával párbeszédbe lépő  A madár és a leány című szöveg. Nehéz nem hallani a leány és a madár egymás mellett elbeszélő szólamaiban A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című opust, viszont az Ovidius Átváltozásaiból jól ismert eredettörténetbe futó lezárás már a Pilinszkyhez közelebb álló Kierkegaard-i bölcsességet idézi a félreértett költőkről:

„Hangját szép nyári alkonyatban

halljuk mi is a kert alatt;

hívja a lányt, hívja az árvát,

hívja a csöpp madárkahang.

És hallja fű, hallgatja fa,

s mintha gyönyörűt hallana:

hogy »élt egyszer egy szép leány,

világ végén egy árva lány«.”

Az eredetmotívum párja lehet A nap születése című mese keletkezéstörténete, ahol a születés örömére egy asztalhoz ülnek emberek, állatok, növények. A kezdet terített asztalát persze nehéz lenne – ha már Pilinszkyről van szó – nem összeolvasni az eszkaton végidejét megverselő Egyenes labirintus terített asztalával. S lehetne még nyomozni az egymásba ható nyomokat, mondjuk az Aranymadár című kötetben szintén nem szereplő Ég és föld gyermeke című versben, mely leginkább A madár és a leány variációjának tekinthető, az Apokrifhoz hasonlatosan szelesek a csillagok és ha már az Apokrifnál vagyunk, a mesékben az arcokon az üres árok helyett inkább a könny csorog alá. De talán egyetlen olyan mese van (rögtön két verzióban), mely ténylegesen kibont, újra ír és értelmez egy Pilinszky számára roppantul fontos motívumot, a tükröt.

Pilinszkyt 1970 őszén meghívták egy konferenciára Poigny-be, ahol megtartotta A „teremtő képzelet” sorsa korunkban című előadását, mely a 1970-es Nagyvárosi ikonok című kötetétől kezdve minden kötetébe belekerült, s másik,  ars poetika helyett című esszéjével együtt egyfajta művészeti hitvallásként, esztétikai alapvetésként is olvasható. Ebben így ír:

„Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül »szemlesütve« szabadna megvalósítania.

A tudományos gondolkodás – különös módon – a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők – háttal a tükörnek. (…)

Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk.

Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra. (…)

Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma – hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához – végül is és szükségszerűen lombik-irodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben.”

Hankovszky Tamás könyvében kísérletet tesz Pilinszky „evangéliumi esztétikájának” (re)konstruálására, úgy látja Pilinszky tükörhasonlatának gondolatiságát, mintha a költő jelenléthiány metafizikai fogalmának a művészetbeli (esztétikai) tükröződése lenne.[3] A fentebb idézett esztétikai fejtegetés egy sajátos variációja a 70-es évek elején született Kalandozás a tükörben című verses mese, mely a Nap születése című 1974-es kötetben jelent meg először, azóta pedig előkerült egy hosszabban kifejtett prózai változata is. Maga a mese abba a csoportba sorolható, aminek azt a bombasztikus címet adhatnánk, hogy mesék, amelyek rosszul végződnek (Madár és a leány, Ég és föld gyermeke), egy kisfiú kalandjait dolgozza fel, amint egy éjjel – talán álmában – kalandozásra indul a tükörben. A tükör világa, majdnem mindenben olyan, mint a valóság, pusztán a tárgyak sokkal könnyebbek. Kalandozásai Tükörország várába viszik, mely „(…) minden földi/álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál (…) csupa szín,/ és mégis csupa hervadás,/csordultig színekkel és mégis/színültig halállal tele.” A várban az ország királya kéri segítségét, hogy vigye el lányát a tükörtenger partjára, ahol a királyleány meg tud gyógyulni betegségéből. El is viszi a királyleányt, aki meg is gyógyul, ahogy az a mesék dramaturgiájába illik. Természetesen egymásba szeretnek és boldogan élnek, amíg a Kisfiú vissza nem vágyódik a valóságba. Azt tervezik, együtt térnek vissza, de a leány nem tud átlépni a tükrön.

„Sokáig sírtak még, és nézték egymást,

aztán a Kislány arca szertefoszlott,

s a tükör lassan megint csak tükör lett.

Azt mutatta, mi elébe került.

Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,

ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott el

Tükörországba.”

 – szól a verses mese befejezése. A prózaváltozatban ezt még ennyivel toldja meg: „De később, ahogy évről évre öregebb lett, mintha ismét üzenetek, igaz, egészen apróka jelzések érkeztek volna a tükör mélyéből. Halk sírás és hullámok zaja.”[4] Tovább növelve a homályt a valóság és a tükör birodalmát elválasztó határ között. Maga a lezárás sok szempontból hasonlít a másik két rosszul végződő meséhez, melyek mind különbözőképpen tematizálják a Pilinszky-lírára oly jellemző elhagyatottság és magány érzetet, de míg azok a zárásban egy eredettörténetet mesélnek el, addig itt, a prózavariánsban pusztán az elbizonytalanodás marad: Létezik-e Tükörország?

Viszont egy eredettörténetet olvashatunk ebben a mesében is, méghozzá maga a király meséli el a tükör történetét:

„Valamikor mi is a földön éltünk,

a nap s a csillagok alatt.

De ellenség tört országunkra, és mi

– bár volt fegyverünk, volt katonaságunk –

a békét választottuk. Ellenségünk

mégis teljes megadást követelt.

Megadtuk hát magunkat. Ámde

a győzteseknek ez se volt elég.

Föltétlen engedelmességet követeltek.

Azt, hogy apróra, vonásról vonásra

azt tegyük, amit mondanak nekünk.

S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,

úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,

ahogyan ők léptek és mosolyogtak.

Ekkor született a tükör.

Így született meg Tükörország.

Ettől fogva élünk tükörben,

álom és valóság között,

engedelmesen ismételve

mindazt, mit diktálnak nekünk.

Azóta nincs valóságos napunk,

azóta lett életünk, mint a visszfény,

látszatra élet, valójában halál.”

Ebből látszik az az alapvetően metafizikus különbségtétel, mely a diktálásnak szolgaian engedelmeskedő tükörországbelieket elválasztja a művészektől/művészettől, mely a Pilinszky-féle esztétikában éppúgy passzív, de nem szolgai, hozzájárulás a világ Istentől eredő incarnatiójához. Végsősorban engedelmes alázat, de nem a mindig aktuális jelenkor stilisztikai követelményeivel, hanem a nietzschei értelemben korszerűtlen isteni akarattal szemben.

[1] http://nepszava.hu/cikk/1127916-nadas-imbecillisek-vagyunk-es-azok-is-kivanunk-maradni

[2] Pilinszky vers idézetek minden esetben a DIA-ról: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000011&secId=0000000707&mode=html#Pilinszky_Janos-Pilinszky_Janos_osszes_versei-pilinszky00286

[3] Vö.:Hankovszky Tamás: Pilinszky János evangéliumi esztétikája; Teremtő képzelet és metafizika, Kairosz, Bp, 2011, 217-222.

[4]http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000614&secId=0000057440&mode=html#Pilinszky_Janos-Szepproza-pilinszky01053

Modor Bálint