HÉTFŐ
Nem szeretek írni meg olvasni. Anyu teljesen kétségbe van esve. Elvitt szemorvoshoz, fülorvoshoz, torokorvoshoz, a végén már hasorvoshoz is. Azt hitte, betegség az oka, de minden doktor szerint nagyon jól vagyok. Ezért anyu most még jobban kétségbeesett.
– Jaj, te gyerek, hát mit csináljak veled?
– Vigyél el az állatkertbe.
– Ne hülyéskedj, Tamara. Komolyan akarok beszélni veled.
– Én is komolyan akarok beszélni veled. Nem szeretem a betűket, és ne kényszeríts többé, hogy olvasni tanuljak!
– De, te gyerek, hogy fogsz így egyetemre járni?
– Mi az az egyetem?
– Tessék, most még szemtelenkedsz is!
És ekkor anyu elvörösödik. Feláll. Kinyitja az ablakot. Újra leül. Megint feláll. Becsukja az ablakot, majd kiabálni kezd apura:
– Te vagy az oka mindennek! Ráhagyod, hogy csináljon, amit akar. Nem tudja, mi a rend! Nincsenek munkaszokásai. Nem is csoda, hogy nem tud olvasni!
– Te pedig túlzottan leterheled. A gyerek magához sem tud térni a számtalan kötelezettség közepette: balett, ének, tánc, zene, rajz, tenisz…
– Ha rajtad állna, egész nap mit sem csinálna, csak játszana.
– Pontosan. Mikor játszana, ha nem most?!
– De hiszen az összes többi gyerek már olvas, ismerik a cirill és a latin betűket is. Mindenki, csak ő nem!
– No és?! Van ideje, majd belejön!
– De mikor? Mikor?!
– Amikor te békén hagyod!
– De hogy hagyjam békén? Gyerünk, mondd meg, hogyan?
– Szépen. Menj el a fodrászhoz.
– Minek nekem frizura, ha ő nem tud olvasni?!
Míg anyu és apu veszekednek, én azt csinálhatok, amihez csak kedvem szottyan. Állhatok féllábon, lenyírhatom a frufrumat, halakat rajzolhatok a kád falára, kilyukaszthatom a radírgumit vagy összepárosíthatok nem egyforma zoknikat.
Egyszer annyira veszekedtek, hogy kimentem. Nem volt már kedvem hallgatni őket. De mivel az épületünk előtt nem volt egy senki sem, csak az az idős bácsi a harmadik emeletről, rögtön vissza is mentem.
Csak nem fogok a bácsival ugróiskolát játszani.
Ha legyőzne, megharagudnék. Mérgemben elrejteném a botját a bokorba, és ez nem lenne szép dolog. Mégiscsak egy idős bácsi ő. Hogy menne föl a lépcsőn bot nélkül? A lift sohasem működik.
KEDD
(…)
– Tamara, kelj fel végre! El akarsz késni az iskolából?
– Igen, el akarok késni.
– Szégyelld magad! Nem elég, hogy nem tudsz írni-olvasni, még begyűjtöd az igazolatlan órákat is!
– Mi az az igazolatlan óra?
– Tessék, most még szemtelenkedsz is!
Mindig, amikor felteszek neki egy kérdést, anyu azzal válaszol, hogy szemtelen vagyok. Hogy fogok így bármit is megtanulni? Hogy? Attól, hogy írástudatlan vagyok, még nem kell egyben butának is lennem. Attól, hogy buta vagyok, nem kell egyben anyuci pici kislányának is lennem.
– Gyalog akarok iskolába menni. Ne vigyetek többé autóval.
– Hogyne!
– De az összes többi gyerek egyedül megy. Még Vasilisa is.
– Engem nem érdekel a többi gyerek.
– Ha az olvasásról van szó, akkor nagyon is érdekel a többi gyerek.
– Az olvasás más.
– De miért nem mehetek egyedül az iskolába?
– Kicsi vagy még. Az hiányzik csak, hogy belelépj egy pocsolyába, és utána egész nap vizes legyen a lábad.
– Nem lépek bele semmilyen pocsolyába.
– Hogyne, ezt a maszlagot már nem veszem be! Ismerlek én téged, mint a rossz pénzt! Még az hiányzik, hogy összeszedj valamit és a tüdődre menjen!
– És mi az a valami?
– Tessék, most még szemtelenkedsz is.
SZERDA
Az épület előtti padon üldögél az a bácsi, a galambokat eteti. Különös állatok! Rohannak elkapni a messze eső morzsákat, ahelyett, hogy a hozzájuk közeliket csipegetnék fel. Lássuk csak, hogy lenne ez az én esetemben! Nem otthon ebédelek, hanem eszek egy kicsit a hetedik emeleten lakó Rade néninél, majd leszaladok a másodikra Vasilisához, utána átugrok a szomszéd Sava bácsihoz…
– Hé, te! Rajtam nevetsz, vagy a galambjaimon?
– Saját magamon nevetek.
– Bravó!
– Miért bravó?
– Bravó, amiért képes vagy önmagadon nevetni. Ez azt jelenti, hogy nem vagy gyáva.
– És ki a gyáva?
– Aki másokon nevet, a hátuk mögött.
– Maga nevet másokon, a hátuk mögött?
– Én az arcukba nevetek.
– Maga gyáva?
– Én egy zsémbes vénember vagyok.
– Leülhetek?
– Tessék. Szeretnéd etetni a galambokat?
– Igen.
– És felolvasnál-e nekem valamit az újságból? Otthon felejtettem a szemüvegem.
– Sajnálom, de én írástudatlan vagyok.
– Jobb is. Könnyebben boldogulsz majd az életben. Aki sokat olvas, sokat idegeskedik.
– Miért?
– Folyton változtatna, javítana a dolgokon, és ez nehéz ügy.
– Miért nehéz ügy?
– Mert az emberek nem szeretik a változásokat.
– Miért nem szeretik a változásokat?
– Félnek.
– Mitől félnek?
– Attól, hogy az új dolgok fölfalják őket, pont, mint ahogyan a farkas a nagymamát meg Piroskát.
Kár, hogy az az idős bácsi nem az osztálytársam. Ő lenne a legjobb barátom. Így viszont Vasilisával kell barátkoznom. Rózsaszín, arany csillagos hullahoppot hord. Ha elszakítja az iskolában, sír, és nem mer hazamenni. A tanítónéni nem tudja megnyugtatni, pedig beleizzad, úgy igyekszik. Azt hiszem, a tanítónéni fél Vasilisa anyukájától. Vasilisa anyukája háromszor akkora, mint a tanítónéni, és mindig kiabál valamiért, amikor eljön az iskolába. Jaj, de jó Vasilisának! Az ő anyukáját nem izgatja az írás meg az olvasás. Az ő anyukáját csak a Kislányok és diadémek című tévéműsor érdekli.
Az én anyukám azt mondja, hogy annál, ami a fejen van, fontosabb az, ami a fejben van. Ezért erőlteti folyton, hogy olvassak.
(…)
CSÜTÖRTÖK
– Magának mi a kedvenc állata?
– Heidi, az opposum.
– A micsoda?
– Nem tudod, kicsoda a kicsi, kövér, kancsal szemű Heidi, az opposum?
– Nem tudom.
– Egy németországi állatkertben lakik. Igazi attrakció az interneten. A Facebookon háromszor annyi rajongója van, mint Angela Merkelnek.
– Ki az az Angela Merkel?
– Német politikus.
– Hogy néz ki?
– Angela Merkel?
– Á, nem, hanem az az állat!
– Aha, hát pötyögd be az interneten, hogy Heidi opposum, és majd meglátod.
– De én nem tudok írni-olvasni.
– Ó, sajnálom. Tényleg sajnálom.
Anyu és apu alszanak. Lefeküdtek, amint hazajöttek a munkából. Én meg kószálok le-fel a lakásban. Nem tudom, mihez kezdjek. Először régi újságokat vagdostam.
Utána rajzoltam. Később játszottam a számítógépen. A végén már a konyhaszekrény ajtaját csapkodtam. Ekkor apa rám kiabált:
– Tamara! Te gyerek, hagyd abba, mindjárt szétesik a fejem!
Ezután még egy ideig csapkodtam a konyhaszekrény ajtaját, de csendesen. Nagyon csendesen.
De anyunak olyan jó a füle, mint egy nyuszinak.
Mindent meghall.
– Hát te nem tudsz rendesen játszani, mint egy normális gyerek?
Mikor fogják fel végre, hogy megnőtem? Úgy beszélnek velem, mintha kisbaba lennék. Nem igazság! Leültem a számítógép elé, nézegettem a billentyűzetet. Könnyen megtaláltam az internetet. Ezt tudom már korábbról. Megjelent egy üres hely a képernyőn, ahová be kell írnom, amit keresek. De hogy? Nem ismerem a betűket. Azért teszek egy próbát! Kinyitom az ábécéskönyvet.
Lássuk csak!
O mint olló. Megnyomom az O betűt.
P mint papagáj. Megnyomom a P betűt.
P, újra.
O, ezt is ismerem már. O, újra.
S mint sál. Megnyomom a S betűt.
U mint uborka. Megnyomom az U betűt.
M mint macska. Ezt is tudom. Megnyomom a M betűt.
Ezzel meglennénk! Gyerünk tovább. Ha üres helyet akarok csinálni a szavak között, akkor ezt a gilisztát kell megnyomnom a billentyűzeten. Ezt apu mutatta egyszer.
H mint harmonika. Megnyomom a H betűt.
E, ezt nem kell keresnem. Ezt ismerem. Megnyomom az E betűt.
I, ezt is tudom. Megnyomom az I betűt.
D mint dió. Megnyomom a D betűt.
- Újra megnyomom az I betűt.
Ó, jaj! Kitöröltem mindent. Nem hiszem el! Hogy történhetett ez meg?! Borzasztó! Borzasztó! Most elölről kell kezdenem az egészet!
Megnyomom az O-t. Megnyomom a P-t…
PÉNTEK
(…)
Kimentem a lakásból. A ház elé. Leültem a padra.
(…)
– Tudom már, hogy kicsoda Heidi, az opposum.
– Nocsak?
– Igen. Kerek szeme van, szürkés szőre, apró, fekete füle és hosszú farka.
– Milyen édes kis állat! Hát nem varázslatos? Hát nem…?
– De. Nagyon aranyos. Még a szüleimnek is tetszett. Annyira tetszett nekik, hogy visítoztak a boldogságtól. Noszogattak, hogy írjam be még egyszer az összes betűt a billentyűzeten, csak hogy ők újra örvendezhessenek. Meg kivették az esküvői fotójukat az arany keretből és beletették helyette az opposum képét. Apa felváltva csókolgatott engem, anyut, a számítógépet és a bekeretezett fényképet. Én ugráltam a foteleken meg a kanapén, anya tapsikolt és énekelt. Olyan vidámak voltunk, mint az a család a lakáshitel-reklámban.
– Heidi egy csoda! Pontosan tudom, miről beszélsz. Valósággal rabul ejti az emberek szívét!
– És miért Heidi a neve?
-. Talán a Heidi című regény bájos hősnőjéről kapta a nevét. Bizonyára hallottál róla, a Heidi nevű kislányról, aki elveszítette a szüleit és nagyapjával élt a hegyekben?
– Nem.
– Kár. Kedves történet. Egy nap elolvashatnád. Hoppá, bocsánat! Elfelejtettem, hogy írástudatlan vagy.
– Oké, semmi gond. Én is folyton elfelejtek dolgokat. Tessék, most is elfelejtettem magammal hozni a könyvtári tagsági kártyám. Haza kell mennem érte.
Amikor az iskolai könyvtárosnő felém nyújtotta a Heidit, kis híján összeestem. A könyv telis-tele volt betűkkel. Csupa-csupa ismeretlen betűvel. Mondhatni több betű volt benne, mint amennyi hangya van egy hangyabolyban. Ha minden egyes betűt külön kikeresek az ábécéskönyvben, száz év múlva végzek csak a könyvvel. Sőt, talán kétszáz évbe is beletelik. Ez így nem lesz jó. Ki kell találnom valamit!
SZOMBAT
(…)
A szobámba mentem és leültem az íróasztalhoz. Bekapcsoltam a lámpát, magam elé vettem az ábécéskönyvet és tanulni kezdtem a betűket. Egyedül.
VASÁRNAP
(…)
Amikor kiléptem a kapun, a bácsika már ott ült a padon.
– Megtanultam olvasni.
– Köszöntelek a klubban! Mostantól együtt olvasunk és idegeskedünk.
– És szebbé tesszük a világot?
– Jó, így is mondhatjuk. Bár a világ szebbé tétele csak egy utópia.
– Mi az, hogy utópia?
– Egy jó ötlet, amit nem lehet valóra váltani. Légvár.
– Én tudok kártyavárat építeni.
– Minden elismerésem! Akkor kikiáltunk téged a kártyavárak királynőjének!
– Nem akarok királynő lenni.
– Hát mi akarsz lenni?
– Író.
– Nocsak! Bátor vagy.
– Miért vagyok bátor?
– Nagy a konkurencia.
– Mi az, hogy konkurencia?
– Manapság többen vannak, akik könyvet írnak, mint amennyien olvassák őket.
– Maga olvassa-e őket?
– Írom is, olvasom is.
Nem rossz az, ha az ember írástudó. Például sajátkezűleg írhatja meg a születésnapi üdvözlőlapot Milannak. Vasilisa nem akarta elhinni, hogy az az én kézírásom. Határozottan kijelentette mindenki előtt, hogy hazudok. Ekkor én leszedtem a diadémet a fejéről és a földre hajítottam. Ekkor Vasilisa sírva fakadt. Ekkor én is sírva fakadtam. Ekkor odajött Milan anyukája és ráparancsolt mindenkire, hogy béküljünk ki. Ekkor az összes gyerek rázendített a születésnapi dalra. Amikor hazaindultam, Milan azt mondta:
– Tetszik az üdvözlőlapod.
És én boldog voltam, nagyon-nagyon boldog.
(…)
Orovec Krisztina fordítása
