Jódal Kálmán: Én, és Wilde Boldog hercege

Oscar Wilde Boldog hercegével először akkor találkoztam, amikor éppen csak hogy megtanultam folyékonyan olvasni, valahol hétéves koromban, egy erdélyi (vagy bukaresti?) vékonyka kötetben. Mindössze négy mesét tartalmazott, a címadó azonban a Boldog herceg volt. Miután végigolvastam a kötetet- ahol persze, hogy a Boldog herceg volt a legemlékezetesebb – nos, valamiféle borzalmas szomorúság telepedett rám. Egy időre be is suvasztottam a könyvet az akkor még anyámékkal közös könyvtárba, és ha néha mégis a kezem ügyébe akadt – nem, nem kerestem, mint a Witman fiúk azt, hogy hol lakik a fájdalom, mert tudtam: ez a kötet, élén a címadó mesével, maga a szomorúság – a címlap újra és újra félelmet keltett bennem.

Így tologattam a kötetet egyik helyről a másikra, majd körülbelül fél év múlva – legyőzve, pontosabban inkább elnyomva minden rossz érzésemet – ismét elővettem a kötetet, és újraolvastam, ezúttal csak magát a Boldog herceget. Miután befejeztem az olvasást, úgy éreztem, igazam volt az első olvasás után. Szinte árad ebből a meséből a szomorúság, és, igen, dacára az utolsó bekezdésben az isteni igazságszolgáltatásnak (amire talán fel sem figyeltem akkor), valamiféle megfoghatatlan, kozmikus fájdalom és reménytelenség lakozik benne. El is neveztem magamban a címlapon szereplő alakot a Szomorúság hercegének.

         Persze nem adtam fel olyan könnyen: kölcsönadtam egy nálam két-három évvel idősebb, akkori barátomnak, mit szól majd ő hozzá. Másnap már hozta is vissza, azzal a kísérőszöveggel, hogy a szülei, amikor meglátták nála a kölcsönkönyvet, azt mondták, azonnal adja vissza, és ha még egyszer ettől az aberrált alaktól hoz tőlem bármit, megtiltják neki, hogy velem barátkozzon. Egyikünk sem értette a szót, de attól fogva egy-két évig senkinek nem adtam kölcsön semmiféle kötetet.

         Utána sok év kihagyás következett, noha a kötet kézbevételekor, ha éppen előkerült, el-elfogott az a régi, borzalmas, szomorú érzés.

         Valahol, talán negyedikes középiskolás koromban, egy másik, a Dorian Gray arcképe című kötetben, amely persze már nélkülözte az emlékezetes félelemkeltő címlapot, a regényhez, úgy mellékesen, hozzá volt csapva néhány elbeszélés és mese is, elsőnek épp a Boldog hercegbe botlottam ismét. Elolvastam, ahogy a többi mesét is, de mint afféle gyakorló adoleszcensnek, akkoriban egyszerűen lekoptak rólam az érzelmek. Nem tudtam, talán nem is akartam befogadni a mesét (noha pl. A halászlegény és a lelke című társa egy picit azért tetszett, de inkább bonyolultabb, komplexebb struktúrája miatt).

         Egy év elmúltával (abszolút reménytelenül, és életemben először) szerelmes lettem, és akkoriban – mint oly sokan mások – egy, akkoriban még itt élő barátom említette nekem A csalogány és a rózsa c. mesét (melyet a romániai kiadó valamiért A fülemüle és a rózsa címen fordított), de nekem ez akkor sem, ma sem gond. Nem tudtam, és ma sem tudom megkülönböztetni, vagy egyáltalán felismerni a két madarat). Mikor – eléggé élesen – rákérdeztem, szerinte számára miért tűnik olyan csodálatosnak, hisz ez is csak egy szomorú mese, s az illető (nálam jó tizenkét évvel idősebb) barátom egy darabig hallgatott, majd halkan csak annyit fűzött hozzá: mert ilyen a szerelem. Ezt követően, mivel a szerelem sehogy sem enyhült, újraolvastam Wilde összes nálam található meséjét. És akkor úgy éreztem, már a Boldog herceg sem annyira idegen tőlem.

         Most, immár érett fejjel ismét elolvastam Wilde összes meséjét, és – elbűvöltek nyelvi szépségükkel, eleganciájukkal, cselekmény-gazdagságukkal, emberségükkel, transzcendenciájukkal (noha persze azért akadt közöttük olyan is, amelyik kifejezetten nem tetszett), élükön persze az anno általam oly sokáig került Boldog herceggel.

Miután már harmadszor olvastam végig a mesét, letettem a kötetet, és több, megválaszolatlan kérdés tolult fel bennem: hol a határa az önfeláldozásnak? Hol a határa a barátságnak? Vagy akár a szerelemnek? Annak a tökéletes tudatában, hogy megnyugtató válaszok ezekre (ahogy a legtöbb, valóban fontos dologra sem) nincsenek.

És csak ültem, ültem a csöndben a becsukott kötettel a kezemben, hosszan bámulva a semmibe.