Életmese (Garajszki Margit: Bartók és a fából faragott királyfi, rajzolta Matrka Simon, Várhegy Kiadó, 2016)

Garajszki Margit sokoldalú művész, saját művek írása mellett foglalkozik műfordítással, dramaturgiával, valamint színművészettel is, hiszen a Bartók-könyvéből adaptált kétszemélyes gyermekelőadás egyik szerepét is ő játssza. Becsülendő továbbá az is, hogy fontosnak tartja a kultúraközvetítést, és a szlovák és magyar nyelvű kultúra közötti átjárás előmozdításán fáradozik, hiszen a műfordításai túl a könyveit (a szlovák nyelven született Bobulát csakúgy, mint a magyarul írt, más által lefordított Bartókot) mindkét nyelven megjelentette, és a Visegrádi Együttműködés országainak (a V4-eknek) a közös könyvkiadói programjában is szerepet vállal.[1]

A Bartók című mű először 2013-ban jelent meg a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás Pozsonyi mesék című sorozatában (Pozsonyban), majd Bartók és a fából faragott királyfi címmel 2016-ban adták ki újra Magyarországon (a Várhegy Kiadónál). Mindez meghatározza a könyv két legfontosabb alapvető keretét: az egyik az életrajz (Bartók Béla gyerekkoráról olvasunk a könyvben), a másik pedig a városrajz (hiszen Pozsony városa leginkább annyira központi szerepű, mint a karakterek). Tegyük hozzá azonnal, hogy mesei életrajzról és mesés városrajzról van szó, az egyik kérdésünk tehát az lehet, hogy mennyire tudnak ezek a műfaji kódok a mesében érvényesülni – ez Garajszki Margit második gyerekkönyvének legnagyobb kihívása. Mindennek egyébiránt a szöveg tudatában is van: „A fából faragott királyfinak be kellett látnia, hogy ezzel a meseszerű életrajzírással nagy fába vágta a fejszéjét [az adott helyzetben szellemesnek tűnő frazéma itt talán kevéssé helyénvaló, amennyiben a fából faragott királyfi mindig erősen ódzkodik a faanyagok elpusztításával járó tevékenységektől, és azok nyelvi megjelenítésétől – L. J.], és ha továbbra is csak saját hiányos és csalóka emlékezetére próbál támaszkodni, akkor nem jut túl messzire. Tudományosabb módszereket kell bevetnie.” (14.) Ezek a módszerek a nyomozói munkához kapcsolódnak, ám a nyomozás – a látványos Sherlock Holmes-jelmez ellenére – nem a detektívtörténetek sematikáját követi, sokkal inkább a filológiai kutatómunkában való elmélyedést jelenti: levelek, följegyzések tüzetes vizsgálatát. Azt kell mondjam, hogy a két narratív séma, a mesei és a (tudományos) életrajzi bizony nehezen fér meg egymás mellett – a mű kevésbé sikeresen volt képes összebékíteni őket. S ez az egyik oka annak, hogy az elbeszélés sokszor vontatott, a részletekben elveszű, kitérőkből összefércelt – a mesére jellemző dinamikát, a történet vággyal telt sodrását bizony nagyrészt nélkülözi, a feszültségkeltés eszközeivel nem (nem vagy nem túl meggyőzően) él.

Talán túlzottan erős az igazodási kényszer a világ tényszerűségeihez, s így az egyes részek szinte szükségképp antiklimaxszal végződnek: a Kincskeresőben című fejezetben pozsonyi klarissza templomban történő kutakodás úgy végződik, hogy a fából faragott királyfi megfutamodik a vízköpő szobroktól, s megfogadja, hogy „mint a sír”, hallgat sikertelen kalandjáról. Árpád-házi Szent Margit földi maradványait, melyek a hagyomány szerint a templomban vannak valahol befalazva, nem leli, hisz nem is lelheti meg. Mint ahogyan a félkarú Zichy grófról is ki kell derülnie, hogy nem kalóz, nem egy Hook kapitány, csak egy barátságos arisztokrata. A kvázi-mesék a varázselemek és az igazi fordulatok hiányában jobbára vergődnek az életrajzi és történelmi közeg fogságában, a fantáziálás (s nem a fikciós történések) szintjén játszva csak el kalózkodás, kincskeresés, nyomozás, csatározás lehetőségeivel. Nyilvánvalóan fontos a gyermekek számára írott életrajzokban a kettős didaktikai funkció: egyfelől élvezetes, izgalmas történetek során szerezzenek meg kulturális, műveltségi, történelmi ismereteket, másfelől a központi figura (a jelentős személyiség) élete, illetve annak bizonyos elemei váljanak példaszerűvé az olvasó számára. Ezek a funkciók azonban kizárólag akkor tudnak hatékonyan beteljesülni, ha valóban szórakoztató, figyelemfelkeltő sztorikba ágyazódnak be. Mindez jelen könyv esetében, meglátásom szerint, csak részlegesen valósul meg, mert egyrészt a megírt történetek nem mindig kellően erősek (s itt hangsúlyoznám, hogy mind a megírtság, mind a primer történet lehetne erőteljesebb), másrészt sokszor lóg ki a „didaktikai lóláb”. Elza babájának (tőle kissé karakteridegen) kioktató megjegyzéseit például ekképp kommentálja az elbeszélő: „és [a fából faragott királyfi] arra jutott, részben talán igaza volt, de finomabban is megfogalmazhatta volna, nem kellett volna őt vérig sértenie” (63.). A már említett Kincskeresésben fejezetben pedig a különleges templomtorony megszemlélésekor az alábbi következtetésre jut a királyfi: „Na lám, lehet, hogy minden boszorkányságnak megvan az ésszerű magyarázata?!” (38.) Bár rokonszenves az ebben a mondatban is megnyilvánuló, nem is annyira burkolt üzenet, mely szerint a hétköznapi, ésszerű történések és összefüggések legalább annyira izgalmasak lehetnek, mint a varázslatosak, ám nem kell ezt feltétlenül kinyilatkoztatni, sulykolni, az elbeszélésből, ha jól van fölépítve, ez rejtett jelentésként úgyis szépen kibomlik, ráadásul még meg is őrizne valami a világ tündéri rejtélyeiből – mert az sosem baj, ha egy kis boszorkányság marad azért a mesék fenekén. De jellemző az is, ahogyan a kis Bartók személyisége előáll: alapvetően mindenki számára példaként szolgáló gyermek (jóravaló, kedves, nettül ír, nem szereti a szamárfüleket, sokat gyakorol stb.), de az életrajzból kinyert oda nem illő, vásottságot jelző tények megjelenítésekor – mint például hogy tízévesen dohányzott is – azonnal megkapjuk az ezt elítélő szólamot. A dohányzásnál épp kapóra jön, hogy ezt – az elítélését – azért teheti meg a fából faragott királyfi, mert a tüzeskedés számára érhető módon elrettentő tényező: „A királyfi egész biztosan ellenezte volna, már csak azért is, mert a cigaretta meggyújtásához gyufára van szükség, ami fokozottan tűzveszélyes helyzetet teremthet. A lopótökpipát, ami eddig a szája sarkában lógott, azonnal kiköpte, pedig nem is volt meggyújtva, de rájött, hogy nem mutat jó példát a gyerekeknek.” (24.) Azonnal megtudjuk azt is, hogy Bartók a padtársával cetliken levelezett, márpedig az ilyet „a tanárok nem szokták szeretni” (uo.). Talán van annyira érdekes ez az önreflexió, hogy szórakoztató legyen a gyermeki befogadónak, különösen, ha magára ismer a szituációban, de nem vagyok benne biztos, hogy feltétlen termékenyek az efféle kiutalások.

Már az eddigiekből is kiderülhetett, hogy a könyvben Bartók csak az egyik fő szereplő – legalább annyira maghatározó a megfigyelő, a nézőpontot részlegesen szolgáltató karakter, a fából faragott királyfi. Az elbeszélői helyzet komplikált, hiszen nem a királyfi beszéli el az eseményeket – külső narrátorral van dolgunk, aki közvetíti számunkra azt, hogy a királyfi miként kísérli meg elmesélni Bartók Béla gyermekkorát, eredettörténetét. Bevallom, hogy számomra picit fölöslegesnek tűnik ez  a kettős narratív keret, talán sallangmentesebb és emberközelibb, érzékenyebb elbeszélést eredményezett volna a közvetlen, egyes szám első személyű megszólalás, de a szerzőnek nyilván jó oka volt arra, hogy nem ezt választotta. Különösen, hogy bár a hang nem a királyfié, a nézőpont igyekszik kifejezetten közel kerülni az övéhez, a narráció pedig közvetíti a gondolatait, érzéseit. Ez természetesen lehetőséget ad a különleges távlat adta sajátos, másszerű világlátás megmutatására, a külső elbeszélő szerepeltetése mégis oldja az ebből adódóan akár humoros, akár meghökkentő hatás érvényesülését, egész egyszerűen azért, mert ebben a rendszerben nyelvileg sokkalta nehezebb megérzékíteni a perspektíva izgalmas idegenségét. A fából faragott királyfi, akit a(z erdélyi) besztercei főerdész faragott, majd bízott meg azzal, hogy legyen segítője, jó barátja, pótapukája s egyben életrajzírója a félárva Bartók Bélának, meglehetősen sok küzd az elbeszélés nehézségeivel. Esterházy Péter elbeszélőjéhez hasonlatosan ő sem mindig talál szavakat, s szereti hangsúlyozni, hogy inkább harcos volna ő, mint író. Egy gyerekkönyvben ezt némileg kétes érvényű és hatékonyságú megoldásnak érzem, rengeteg a kitérő, az írás folyamatára vonatkozó reflexió – mikor nagy nehezen csak elkezdődne a Bartók-történet (nem egyszerű, hiszen előbb, párhuzamos életrajzként, a királyfi születését kell megismernünk: „talán kicsit sokat foglalkozott saját magával, és keveset Bartókkal”, 10.), a királyfi „tiszta lappal indít”, „újrakezdi az egészet” (13.), és ismét az írás elkezdésén lamentál… Ha túl sokat csigázzuk az olvasó figyelmét, félő, hogy idővel inkább elcsigázott lesz. (Nem tisztázott egyébiránt az a viszony sem, amely az általunk olvasott elbeszélést és a királyfi által készített életírást összefűzi.)

Apropó, kitérők: hosszas passzusokban mereng az elbeszélő arról, hogy a fából faragott királyfi mennyiben más vagy hasonló, mint Paprikajancsi, Pinokkió vagy Sztravinszkij Petruskája (sajátos az is, hogy míg Pinokkió esetében nincs szó a szerzőről, Collodiról, hanem az „olasz asztalos, Dzsepetto” faragványaként jelenik meg, addig Petruska esetében hangsúlyos, hogy az „orosz zeneszerző, Sztravinszkij” munkája, 7–9.).[2] Némileg meglepődve olvastam azt az elnyúló, külön fejezetet kapó fejtegetést is, amely Dohnányi Ernő szerepét és motivációit kutatja, a féltékeny királyfi szemszögéből: alapvetően barát vagy ellenség-e Dohnányi, vajon megfelelő színben tüntette-e föl a királyfi, nem igazságtalan-e hozzá stb. Számomra műfajidegennek és kevéssé termékenynek tűnnek ezek a belső tusakodások (ha ismétcsak: didaktikai funkcióját érteni vélem), ráadásul a nyitva hagyott kérdésből és kínzó dilemmából nem is keveredünk ki igazán…

Matrka Simon illusztrációi számomra érdekesek voltak, kifejezetten tetszett, ahogyan a királyfi (s  egyébként a többi figura) nem összefüggő vonalakból összeállított, testelemekből álló figurájával játszik, darabolja szét és rakja össze. Igényesek a városábrázolások és az archív hatású képek is, s összességében a kötet küllemét, vizuális kialakítását is elég jónak tartom (a grafikai munka Szabó Rékáé a kolofón szerint). A rajzok akkor a leginkább figyelemre érdemesek, amikor nem a puszta illusztrálás szintjén jelennek meg, hanem képesek új világokat nyitni, izgalmasabb módon párbeszédbe lépni az írott szöveg képzeteivel – találunk néhány kreatív, szép egész oldalas képi magoldást. A kép és szöveg aránya azonban lehetne kiegyensúlyozottabb, azt hiszem, hogy jót tett volna a könyvnek a szöveg bizonyos mértékű meghúzása, és (még) több játékos grafikai megoldás. (Amivel elégedetlen vagyok azonban, az a borító: mind a figuratív elemeket, mind a szöveg–kép elrendezést tekintve – az én nem avatott szemeim előtt legalábbis – hagy kívánnivalót maga után.)

Kétség sem férhet ahhoz, hogy Garajszki Margit vállalkozása, elgondolása fontos és remek, és  meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a könyvből készült zenés színpadi produkció különösen izgalmas élményt kínálhat (nagyon szívesen meg is tekinteném valamikor). A Bartók és a fából faragott királyfi című könyv valóban képes hasznos és egyben játékos módon megismertetni gyermekeket, felnőtteket Bartók Béla életpályájának kezdeteivel, Pozsony városának helyrajzával, tereivel, valamelyest történelmével, és nagyon sok további járulékos információval is szolgál (vegyük csak a már említett Dohnányi-családot) – jelen sorok írója is sokat tanult a kötetből. Olvasmányként, irodalmi szövegként azonban – érdemeit is elismerve – úgy gondolom, hogy teljesíthetne jobban. Az említetteken túl csak annyit jegyeznék még meg, hogy a „fából faragott királyfi” kifejezést is jelentősen ritkítani lett volna érdemes – csak nagyon ritkán használja helyett a „királyfi” rövidítést, de a névmási helyettesítéssel és egyéb utaló lehetőséggel is ritkán él. Mert bár a könyv ajánlott korosztályi besorolását számomra nem könnyű egyértelműen meghatározni (a szöveg és illusztráció aránya, a narrációs megoldások, a meta-mese jelleg, a stílus egymásnak valamelyest ellentmondó irányokba vezetnek), biztosan nem az a korosztály lesz az elsődleges befogadói réteg, amely esetében óvatosan kellene bánni a helyettesítő és utaló kifejezésekkel (ráadásul a nyelvi fejlesztés egyik fontos eleme is ezek használatának megmutatása). A nyilvánvalóan tehetséges Garajszki Margitnak egyszerűen szólva jobban „bele kell még jönnie” az írásba, s a rutinszerzés közben egy erős kezű szerkesztőnek is alighanem hasznát tudná venni. Feltétlenül kívánom neki, hogy töretlenül folytassa a munkát, s az, hogy valóban nagyon kíváncsian várom, milyen újabb ötletekkel jelentkezik majd, már önmagában dicsérete eddigi, kifejezetten sikeresnek mondható tevékenységének is.

[1]     Lásd: R. Kiss Nelli interjúját a szerzővel: „A szlovák kultúra nyitott a magyarokra”, Magyar Nemzet Online, https://mno.hu/konyveshaz/a-szlovak-kultura-nyitott-a-magyarokra-1320516 (Letöltés: 2017. 07. 21.)

[2]     Az elbeszélői reflexiókkal kapcsolatos kételyeket Gáspár-Singer Anna is fölveti recenziójában: Nyomozás Bartók után, prae.hu, 2017. 01. 22. http://www.prae.hu/article/9548-nyomozas-bartok-utan/ (Letöltés: 2017. 07. 21.)

Lapis József