Papp András: Mesés emlékek

Keresem azt az egy mesét, de nem találom. Nem veszett el, nem vándorolt a legkisebbként szerencsét próbálva az Üveghegyen túlra, csak már nincs itt a kezem ügyében, hogy kommentáljam. Ha nem veszett el, ha nem múlt el, akkor valószínűleg benne vagyok – módosult feltételek és körülmények között. Ahogyan csillagfényes éjszakán látom a halvány fehéren derengő Tejutat, belülről figyelve csillagrendszerünk spirálkarját, úgy látom és élem meg a meséket, amelyek kicsiny fénypontokként itt pislákolnak körülöttem az egyre sötétülő valóságban. Egyetlen nagy mesefolyam­ban élünk; s ki-ki maga teszi magát saját meséjének hősévé – írtam korábban az Ezerszer és egyszer című esszémben, a meséről gondolkodván.

Mesefolyam van gazdagon, sokrétűen. Nehéz kiemelni egyet. Két kedves könyv emléke jön most elő a betűkkel való barátkozás, az olvasóvá válás kezdetéről, tehát hat éves koromból. Az egyik karácsonyi ajándék volt: térhatású, háromdimenziós Hamupipőke mozgatható alakokkal; bizonyára a másik könyv is ajándék lehetett, a Gőgös Gúnár Gedeon – ezeket többször olvastam, akkor is, ha rendszeresen újabb és újabb könyveket kaptam. Bevillan most néhány, de úgy vélem, az emlékezetem bő negyven év távlatából kissé összekutyulja a mesefolyam kezdeti éveit, mert a mese természetesen ott volt nekem a két említett könyv előtti időkben is. A képek primer képek: a gyermekkorban fantáziált, vizionált jelenetek jönnek elő. És ha negyven év, akkor azt sem árt rögzíteni, hogy mindez az 1970-es években történt, és valamikor az évtized elején kezdődött. Gazdag volt akkor is a meseirodalom, a fogyasztható mesei kínálat, ami nem csak a bőséges könyvválasztékot jelentette, minthogy nem korlátozódott csak az írott mesékre, hanem egyre erősödve jelent meg a filmes animációkban is. Akkoriban élte virágkorát szerintem a diafilmes mese, és volt Dörmögő Dömötör meg Pajtás újság képregénnyel.

Szerettem hallgatni, olvasni és nézni a meséket. A kellemes alapélményhez azonban gyakran társult valami kétely is, s feloldásképpen a könnyebbítő tudat, hogy mindez csak mese. Olvasóként átéltem a mesét, elfogadtam annak irracionális kereteit, a mese világának törvényszerűségeit, ugyanakkor voltak fenntartásaim is: az első élmények között ott van mondjuk Piroska. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a farkas gyomrából élve kijön a nagymama és a kislány, és a vadász úgy rakja kövekkel tele az állat gyomrát, hogy az fel sem ébred, s majd végül ez okozza vesztét a folyónál. A Grimm-meséket nem kedveltem annyira, inkább félelmet és szorongást váltottak ki. Az Andersen-mesék szépszomorú története közelebb állt hozzám, de a gyakran tragikus végkimenetel nemcsak elszomorított, hanem bosszantott is: miért így kell történnie?, én másképp fejezném be – vélekedtem gyerekként, pedig akkor írásra még csak nem is gondoltam. Ehhez hasonló élmény volt a János vitéz, amit nagyon szerettem, de sajnáltam is Jancsit, hogy annyi kaland és nehézség után hazatérve csak a holtak közt találhatja meg a szerelmét. Nagyon kedveltem az Ezeregyéjszakát, ebben szintén sajnáltam Seherezádét, aki az életéért mesél, és szinte szurkoltam neki, hogy ki ne fogyjon a meséből. Tetszett az a másik világ is, a csakugyan mesés Kelet. Vele kapcsolatban írtam korábban: A történetmon­dás a jelenlét bizonyossá­ga, mintegy a mesélő lété­nek bizonyítéka is. Minden újabb elbeszéléssel új ér­telmet nyerhet életünk. És vannak elbeszélők, akiknek életük értelme sem más, mint a folyamatos mesé­lés. Seherezádé az életéért mesél. Azt is mondhatnánk, aki mesél, kicsit mindig az életéért mesél.

Nem feledkezhetem meg a magyar népmesékről, volt néhány, ami megragadta a fantáziám, mint például Az égigérő fa. Fazekas Lúdas Matyijában tetszett az igazságosztó libapásztor furfangossága és bátorsága, mert szembe mert szállni a hatalmat megtestesítő, önkényeskedő bíróval. Nincs olyan korszaka a magyar történelemnek, amikor ne volna szükség ilyen kurázsival rendelkező ifjúra. Ez a jó értelemben vett betyárság, úgy tűnik, csakugyan a mesék világához tartozó jelenség, a népnyúzó bitangok ellen a valóságban kevés az ellenszer, s nemhogy háromszor, de egyszer se nagyon lehet felelősségre vonni a döbrögieket.

A magyar népeséket illetően olyan érzésem volt, mintha kétszeresen is meséket hallanék: egy olyan Magyarország eltűnt világában játszódott a történet, amiben még voltak királylányok, királyok és parasztok, a nemzet múltja volt meseszerű. És ráadásul ezek a történetek több változatban is előfordultak, Benedek Eleknél éppúgy, mint Illyés Gyulánál. A behatárolt korszakokban elhelyezett történetek jobban megragadtak, mint amilyen Mátyás király meséi voltak, vagy éppen a nemzet őstörténetének homályát oszlató, avagy tovább ködösítő eredetmondák a Mondák könyvében. A mondák már a történelem határán billegtek, s azt gyerekként is érzékeltem, hogy ezek nagyon jó válaszok a fehér foltokra, mert igen, így is történhetett volna. Nem annyira meseszerű, semmint a valóság alternatívája, ami könnyen elfogadható.

Aztán ott vannak még az állatmesék: Vuk, Vackor, Misi Mókus, Kisvakond, Öreg néne őzikéje, La Fontaine-mesék. Mindebből látszik, nehéz volna egyet megneveznem. A csillagok között sem csak egyetlenegy lesz fontos, hanem az egész a cirkumpoláris rendszerével. Az egyszerre közeli és mégis elérhetetlen univerzumokkal. Ezek az univerzumok a regények felé mutatnak, mert a későbbi mesék, Micimackó, A kis herceg, már összefolyik bennem az ifjúsági irodalommal. És hát Weöres galagonyája is csaknem ötven éve izzik bennem.