A szülői elvárások sokfélék lehetnek, míg egyik szülő bőven megelégszik azzal, ha a gyerekét boldognak látja, addig a másik szülő a maximumot kívánja kihozni a gyerekből, anélkül, hogy az ő érzéseire és igényeire odafigyelne. Peer Krisztina klinikai gyermek szakpszichológust kérdeztük erről az úgy gondoljuk, sokakat érintő problémáról.
Kérlek, cáfolj meg, ha tudsz: a jó szülővé válás, a helyes nevelés velünk született adottság, és nagyot téved, aki azt hiszi, tanulható, fejleszthető.
Ha azt gondoljuk, mondjuk, hogy a jó szülőséget nem kell tanulni, az velünk születik, akkor ez sokakban rettentő szorongásokat indukálhat. Minden egyes alkalommal, amikor nem hoz jó döntést, amikor bántja a gyerekét szóval, tettekkel, amikor a legrosszabbat gondolja a saját gyerekéről – mert az természetes, hogy egy szülő nagyon sok mindent fantáziál a saját gyerekével kapcsolatban – , akkor még önmarcangolásba is kezdhet, hogy lám, én nem születtem jó szülőnek.
Továbbá ha velünk született adottságként tekintünk rá, azzal azt is mondjuk, hogy nem tudunk rajta változtatni. Pedig dehogynem.
A mintát alapvetően a szüleinktől (nevelőszüleinktől, nagyszüleinktől stb.) vesszük, azoktól, akik felneveltek. Ezek a minták nagyon mélyen belénk égtek. Ott vannak minden egyes mozdulatunkban, hanglejtésünkben, szófordulatunkban. Ezek a minták gyakran automatikusan aktiválódnak, amikor a gyerek helyzetbe hoz minket szülőként. Ugyanakkor nagyfokú tudatossággal igenis megváltoztathatóak, vagy éppen tovább vihetőek, ha azt tartjuk helyesnek.
Tehát a bennünk rögzült nevelési elv, ha hibásnak ítéljük, egy kis tudatossággal átprogramozható.
Pontosan. Ehhez az szükséges, hogy felismerjük és azonosítsuk a saját működésünket, annak problémás elemeit és tudatos odafigyeléssel változtassunk rajta. Ez persze nem könnyű, az önismeret és a kitartás sokat tud segíteni ebben.
Visszatérve az előzőkhöz, a túl nagy szülői elvárás, a kényszer milyen pszichológiai problémákat eredményezhet a későbbiekben?
Ha egy szülő olyan elvárásokat támaszt a gyermeke felé, amiket az a képességeihez mérten nem tud megugrani, akkor szorongás keletkezik benne. Egy egészséges, számára elérhető kihívás egy gyereknek sem árt, sőt, ez biztosítja sok esetben a fejlődés, a tanulás lehetőségét. De ha ez a cél irreális és nagyon távoli, az frusztrációt okoz. A frusztráció pedig fokozhatja a szorongást és mindenféle viselkedési problémába torkollhat. Az, hogy éppen milyen pszichés problémához vezet, sok mindentől függ: a gyermek temperamentumától, a meglévő megküzdési stratégiáitól, a környezet reakcióitól, a korábbi tapasztalataitól stb.
Az azonban általánosságban elmondható, hogy egy gyerek (főleg ha testvérei is vannak), igyekszik a szüleinek megfelelni, a szeretetükért küzdeni, miközben monitorozza a szülőjét. Ha azt látja, hogy a szülő örül, ha jó jegyet hoz, megdicséri ezért, akár elviszi fagyizni, akkor ezzel megerősíti azt a gyerekben, hogy a jó jegyért jár a szeretet, törődés. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne dicsérjük a gyereket, ha ügyesen teljesít, de fontos, hogy ne csak azért dicsérjük. És amennyire csak lehet, mindig a cselekedetet minősítsük, ne magát a gyereket, így a tevékenységet erősítjük meg. (“Nagyon ügyesen, alaposan felkészültél erre a dolgozatra, a sok tanulás meghozta az eredményét, gratulálok, büszke vagyok rád!” – Azért vagyok büszke rád, amit csináltál, vagy éppen azért haragszom, amit csináltál, nem azért, amilyen vagy.) Gyakran mondom a szülőknek is, hogy nincs rossz gyerek, csak rossz cselekedet.
Ha mindezt a szülő elméleti szinten meg is érti és el is fogadja, a gyakorlatban nem szorul háttérbe?
Előfordul, persze, hogy nem vagyunk mindig nagyon tudatos szülők. Én sem. De erről szól a szülőség: folyton tanulunk valamit magunkról és a másikról azért, hogy jobbak legyünk.
Mégis, mit tehet az a szülő, aki a gyerekét, teszem azt, orvosnak vagy ügyvédnek szánja, de aztán kiderül, a gyerek képességei ezt nem teszik lehetővé. Hogyan juthat túl a csalódottságán úgy, hogy a gyermek ne sérüljön?
Hát, talán akkor kellene ezzel a kérdéssel foglalkoznia, amikor először megfogalmazódik benne, hogy minek szánja a gyerekét. Nem kell semminek szánni, majd a gyerek eldönti, mi szeretne lenni. Persze óhatatlanul is belekúszik majd ebbe a döntésbe a szülői minta (ha a szülők egyetemet végeztek, valószínűleg ő is szeretne), az addigi nevelés. Az is előfordulhat, hogy a gyerek szándékosan a szülői terelgetés ellen megy, ez is jelzés értékű lehet a szülők számára.
Ezért inkább preventíven érdemes a témához nyúlni: mennyire vagyok én szülőként elégedett a saját életemmel, szakmámmal. Vannak-e sikereim, barátaim, hogyan érzem magam a bőrömben. Ha én jól vagyok, a gyerek is jól lesz. Ha én elég jónak gondolom magam, az önértékelésem is megfelelő, akkor nem akarom a gyerekben kiteljesíteni a meg nem valósult álmaimat. Ha pedig ő is tanár lesz, mint én, minden nyomás ellenére, hát örüljek annak, hogy a szakmámat kellő tisztelettel és szeretettel tudtam felé képviselni.
Sok szülő abba a hibába esik, hogy a gyereket a saját tulajdonának tekinti, sőt, később, a gyerek felnőttkorában is élni kíván ezzel a jogával. Tizenyolc év alatt azonban mégis, kié a gyerek, kihez tartozik, ha nem a szülőhöz? Van-e joga a gyereknek?
Ez egy téves elképzelés, ha a tulajdonunknak tekintjük a gyereket. Ugyanis azt elővételezi, hogy azt tehetünk vele, amit csak szeretnénk. Természetsen ez nincs így. Az, hogy szülőként felelős vagyok a kiskorú gyermekeinkért, az talán nem kérdés, de hogy ebbe mi tartozik bele, mit lehet és mit nem megtennem szülőként, arról a gyermekjogi aktivisták sokkal pontosabb képet adhatnak.
A Gyermekjogi Egyezményt 1989-ben fogadta el az ENSZ, ami három fontos pillérre épül: az egyik a gondoskodás-ellátás, a másik a védelem és a harmadik a részvétel joga (http://unicef.hu/a-gyermekjogok-tortenete/, http://unicef.hu/mik-azok-a-gyerekjogok-2/) .
Pszichológiai értelemben pedig az szerencsés, ha figyelem a gyerekemet és megpróbálok ráhangolódni arra, hogy ő milyen, mit szeretne, mi az ő útja. Mindebben segítem, terelem őt úgy, hogy közben egyikünk jogai se sérüljenek, mindannyian jól érezzük magunkat a kapcsolatban (természetesen a lehetőségekhez mérten). Ranschburg Jenő fogalmazta meg ezt nagyon szépen: ha veszek egy tuja fát és elültetem, ne akarjam, hogy abból hamis ciprus legyen. A kis facsemete már akkor is tuja, amikor még nem is tudja magáról, hogy az. Ő tujának született. És persze az, hogy milyen tuja lesz belőle, na ott jövünk mi szülők. Vagy öntözzük és növesztjük, vagy elkorhasztjuk.
Egy tavalyi felmérés szerint a gyermekek 25-30 százaléka küszködik legalább egy pszichológiai vagy pszichiátriai súlyosságú problémával. Melyek a leggyakoribb gondok?
Ezt nehéz megmondani, mert a statisztika nem mindig mutatja a valódi problémákat. Előfordulhat ugyanis, hogy egy pszichés megbetegedés nem derül ki, mert a szülők nem fordulnak segítségért, ahogyan az is, hogy egy gyerek bekerülve a rendszerbe téves diagnózist kap.
Saját tapasztalataim alapján a pszichoszomatikus megbetegedések és a szorongásos zavarok viszonylag gyakoriak gyermekkorban (az intézménybe kerülés – óvoda, iskola- előhozhatja, vagy éppen felerősítheti azokat). Ezek különféle testi tünetekben is megnyilvánulnak: hasfájás, hányás, ájulás, remegés, fejfájás stb. Fontos, hogy bármit is gondolunk a gyermekünk tüneteivel kapcsolatban, első körben keressünk fel egy szakorvost (vagy gyermekorvost), hogy a lehetséges fizikai okokat kiszűrhesse. Ha a tünetek hátterében nincsen fizikai ok, akkor tovább mehetünk egy gyermekpszichológus felkeresése felé.
Aztán vannak olyan zavarok, melyek leginkább iskolában derülnek ki, persze lehetnek előjelei már óvodás korban is. Ilyenek a tanulási zavarok (diszlexia, diszkalkulia, diszgráfia) és sok esetben az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar) is.
Az itthoni körülmények alkamasak arra, hogy ezeket a problémákat megfelelően, tájékozott szakemberek (például iskolapszichológusok) bevonásával tudják kezelni vagy akadnak hiányosságok?
Igen is és nem is. Az iskolákban ritkán dolgozik iskolapszichológus, aki a rendszer tagjaként ki tudja szűrni a pszichológiai problémákat, de ennél sokkal fontosabbat is tud tenni: preventív szerepéből fakadóan dolgozhat csoportokkal, gyerekközösségekkel és pedagógusokkal is, hogy megelőzze a problémák kialakulását, illetve a csoportok működését hatékonyabbá tudja tenni. Az egy téves elképzelés, hogy az iskolapszichológus egyénekkel dolgozzon – általában a “problémás” gyerekkel – és alapvetően terápiás munkát végezzen. A terápiás munka ugyanis nem az ő kompetenciája, az egyéni foglalkozásokon túl a csoportokkal végzett munka egy közösség életében – és bizonyos életkorban (például kamaszkor) – sokkal hatékonyabbnak bizonyul.
Az iskolapszichológus azokban az esetekben, amikor úgy ítéli meg, terápia szükséges, továbbirányítja a gyereket egy ebben kompetens szakember felé.
Ami probléma, hogy intézményes keretek között gyakran sokat kell várnia a gyereknek, mire ellátást kap. Kevés a szakember, a gyermekpszichiátria pedig hiányszakma ma Magyarországon. A várakozás és az ellátás hiánya sok esetben tereli a szülőt a magánszféra felé, ahol pedig előfordulhat, hogy nem megfelelő képesítéssel dolgoznak kollégák. Lehet, hogy bár terapeutának hirdeti magát valaki, valójában auralátó, akinek semmi köze sincs a pszichológiához. A kontárokat egyféleképpen tudja egy szülő kiszűrni: tájékozódjon a szakember végzettségét illetően és ne féljen kérdezni, mielőtt pénzt ad egy szolgáltatásért.
Magyarország mintha tele lenne boldogtalan felnőttekkel. Ez összefügghet azzal, hogy valószínűleg a gyerekkor sem volt túl felhőtlen? Kiből lesz boldog felnőtt?
Szerintem abból lesz boldog felnőtt, aki szereti önmagát, illetve nagyrészt elégedett az életével. Aki úgy érzi, tett valami maradandót. Aki szereti azt, amit csinál. Nem szeretnék hasonló kliséket pattogtatni, ráadásul ez az én személyes véleményem. A boldogság ugyanis nagyon szubjektív dolog, és nem feltétlenül függ össze azzal, hogy milyen gyermekkorunk volt. Egyszer csak eljön az a pont, amikor már nem hibáztathatunk mást a saját boldogtalanságunkért. Még a szüleinket sem.
Ayhan Gökhan
