(Részlet Miklya Luzsányi Mónika: Cília árnyai munkacímű ifjúsági regényéből)
„Kapd már össze magad! Egy férfi nem adja fel!”
Káró nem tudott aludni. Saját mondatai visszacsengtek az éjszakában. A mondatok, amivel most lehet, hogy nagyon megbántotta a barátját, Henczit, teljesen alaptalanul. Mert ha valaki, akkor Henczi nagyon tudott küzdeni. Nem véletlenül volt ő az egyik center a vizilabda csapatban, ő úszott rá a kapura, persze, hogy őt támadták a legjobban. Mint májusban a hesszesek elleni barátságos mérkőzésen. Persze az a mérkőzés minden volt, csak nem barátságos, hiszen a két iskola rivalizálása ősidőkre nyúlt vissza. ráadásul az a meccs a Déli Vizes Kupa edzőmérkőzésének számított. Tudta azt mindenki a Nádossyban és a Hesszben is, hogy a vizes kupa elnyerése többet ér még a diákolimpiai első helynél is. Nem csoda, ha Vizner Ernőt, a hesszese edzőjét ette a frász, hogy már harmadik éve a Nádossy viszi el előlük a trófeát.
– Ne aggódjatok fiúk, most megszorongatjuk őket – biztatta Vizner a hesszeseket –, szoros emberfogásra állunk rá.
A hesszesek szoros emberfogása persze csak elvben volt szoros, mert köszönhetően Pintyő bá úszóedzéseinek a nádossys srácok se perc alatt leúszták a védőiket. Azért így is kapott Káró vagy három hasba rúgást Babinszki Lócitól a víz alatt, de ez bőven belefér, hiszen Káró majd minden leúszásnál meggyomrozta Lócit. Persze nem direkt, ha startolsz, valahonnan el kell rugaszkodni, nem nézed, ki van melletted, a vízilabda már csak ilyen. Szóval nem volt semmi gond a szoros emberfogással, csak hát a kapu előtt már nem sokat ér a gyorsaság, ott az erő számít, test test ellen, életre-halálra megy a harc a vízben. Henczire Márton Lacit állították rá, aki egyébként egy szelíd gyerek, csak a vízben vadul meg. Ráadásul akkora, mint egy medve, Henczit kétszer betakarta, amikor ráúszott. De Henczi nem adta fel, végigküzdött ellene két teljes negyedet. Pintyő bá persze már az első negyed után taktikát akart váltani:
– Gyerekek, felejtjük az emberfogást, Henczi mellé kell valaki. Beküldöm Csajágit, Káró meg felpörgeti az állóbekket. Kicsit többet kell úsznod Kárókám, meg kevesebb lesz az átlövés, de muszáj megcsinálni, ha egészben akarjuk látni a meccs végén Henczit.
– Megoldom, Pintyő bá, megoldom – bólogatott Káró, de Henczi csak a fejét rázta:
– Nem kell Csajági, elbírok én egyedül Márton Lacival.
De Pintyő bá nem engedett:
– Csajági beáll és kész. Nincs vita.
Henczinek kicsit elkomorult az arca, de Pintyő bá folytatta:
– Henczikém, látom mekkorákat kapsz a víz alatt. Vannak olyan helyzetek, amit az ember nem tud egyedül megoldani. Ha ez így folytatódik, a vízi mentők húznak ki a medencéből.
És tényleg. Na jó, vízi mentők nem kellettek, de következő öt percben kapott egy akkorát Henczi, hogy eleredt az orra vére. Akkor persze feljött Csajági, Pintyő bá meg beállította centernek Késmárkot, de Márton Laci ellen ők is kevesen voltak. Csak amikor Henczi visszament a medencébe, tudtak gólt dobni, de az már az utolsó negyed volt, maradt a döntetlen. Vizner Ernő feszített, mint a napon szárított harci dob, Pintyő bácsi meg csak annyit mondott:
– Fiúk, bele kell húzni az erősítésbe, jövő héttől eggyel több szárazföldi edzés lesz.
A szárazföldi edzés persze konditermet jelentett, meg rengeteg kardiót, amit utáltak a srácok, főleg Káró. De ha kell, hát kell, a medencében nem csak a technika és a gyorsaság számít, sokszor azon múlik egy gól, kin van több kiló izom.
Káró, ha lehet, a többieknél is jobban utálta a konditermet. Pintyő bá kedvéért persze bármit megcsinált volna, nyomta a haspréseket, gyúrt bicepszre, tricepszre és vállra, csuklózott súlyzóval, még az evezőpadra is ráfeküdt, ha Pintyő bá azt mondta. De fél szemmel mindig az ajtót leste, nem lép-e be az apja vagy a bátyja.
– A vízilabda jó alapozás – mondogatta az apja mindig –, de érdemes továbblépni valami férfiasabb sport felé.
És az apja továbblépett, csak azt felejtette elmondani, hogy ma már képtelen lenne leúszni egy szuszra 1500 vegyest. Mostanában ráállt a testépítésre, és az idősebb fiát, Kareszt is magával rángatta az edzésekre. Innentől persze minden a testépítés körül zajlott a családban, grammra mérték a fehérjét és a szénhidrátot, meg szedték a színes bogyókat, hogy jobban menjen a „tömegelés”, minél gyorsabban minél több izmot tudjanak felépíteni.
– Ha nagyobb leszel, neked se ártana szedni egy kis kreatint. Elég egy-két kúra, rögtön nem lennél ilyen nyápic – feszítette be a bicepszét a bátyja, pont úgy, ahogy az apjuk is csinálta a tükör előtt.
A konditerembe tavaly rángatta le Kárót az apja először, amikor meghallotta, hogy Pintyő bá is tart erősítő edzéseket.
– Pintyő bá nagyon ért a pólóhoz – bólogatott az apja –, de az izomépítéshez nem. Majd én megmutatom neked, mi az igazi izommunka.
És tényleg megmutatta. Káró ott izzadt a ferdepadon, nyomta a kétkezes súlyzóval, az apja meg számolta:
– Hat, hét, nyolc, na, mi van, kifáradtál?
Persze, hogy kifáradt, de az apja nem foglalkozott azzal, hogy egy tizenhárom éves gyerekről van szó:
– Ez nem pancsikálás a vízben gyerekem, hanem kemény férfimunka. Nem állunk meg félúton. Gyerünk, nyomjad neki!
Ha Káró megállt egy percre pihenni, az apja hajtotta tovább:
– Kapd már össze magad! Egy férfi nem adja fel olyan könnyen!
Káró hajtott, de soha sem tudott megfelelni az apjának.
– Na mi van, Krisztikém, ennyire futotta? – húzta az apja, és Kárót elöntötte a düh.
A mondat úgy vágott, mint a kés, mart, mint a lúg. Káró mindig is gyűlölte a nevét. A vezetéknevével, a Kármánnal még nem is lett volna baj, de a Krisztián elviselhetetlen volt számára. Az anyja hívta így, Krisztikém. Amikor kicsi volt, valóban lánynak nézték sokan, a loknis hajával, őzikebarna szemeivel. De ahogy nőtt, egyre jobban gyűlölte a krisztikézést. A suliban ezért lett Káró, soha nem Krisz, még csak nem is Krisztián. De otthon Krisztike maradt sokáig.
Káró üvölteni tudott volna, de nem üvöltött, csak a törölközőt csapta le az edzőterem padjára. És nem ment többet a konditerembe, legalábbis az apjával meg a bátyjával nem. De innentől nem igazán állhatott meg előttük. A bátyja egyfolytában húzta, lekislányozta, az apja meg csak vigyorgott:
– Ne bánts a húgodat, Karesz.
A konditermet viszont nem tudta elkerülni Káró. Hetente kétszer tartottak szárazföldi edzést, a hesszesekkel vívott barátságos mérkőzés után háromszor. És Káró végig az ajtót leste, görcsbe rándult a gyomra, valahányszor belépett valaki. Az apja hangja mégis váratlanul csapott le rá:
– Hogy megy az edzés, Krisztikém?
– Nem vagyok Krisztike! Káró vagyok! – vágta az apja arcába a fiú a mondatot, de olyan indulattal, hogy Pintyő bá közéjük ugrott azonnal.
– De rég láttalak, Karcsikám – veregette meg a férfi vállát az edző. – Látom, jól kigyúrtad magad. Mondd csak, összejártok még a tusolóba a fiúkkal?
Az Öregkáró elvörösödött, levegőt is alig kapott, és úgy húzott ki az edzőteremből, hogy a lába se érte a földet. Otthon meg elővette a fiát, hogy azt nem úgy kell érteni, ahogy Pintyő bá mondta, de ugye az usziban sok minden megtörténhet, és egy férfinek tudnia kell megvédenie magát.
Káró nem igazán értette, miről is van szó, megkérdezte hát Pintyő bát, mi is volt ez az egész.
– Semmi. Csak a szokásos. Apádat sokat csicskáztatták a nagyobbak, amikor pólózott. Úgy is hívták: Karcsicska. Nem akartam, hogy veled is azt csinálja, amit ő kapott kölyökként. Őt is próbáltam megvédeni a többiektől. Ennyi.