Szakács Eszter meséje

Gyömbér és a királyné

           Egy keddi napon Cili királyné meglátott a palotában egy furán világos szőrű, farkatlan kisegeret a lépcsőn kucorogni.

            – Juj! – sikította.

            Aztán meg azt, hogy jujujuj, de most már egész vékony, magas hangon, mivel nagyon félt mindenféle állattól. Bár azt hiszem, az egér még nála is jobban megijedhetett. Dermedten bújt meg a lépcsősarokba, csillogó kis gombszemét rémülten meresztette a fölötte hegyként tornyosuló, visítozó királynéra.

            – Menyhért! – kiáltotta a királyné – Gyere gyorsan, egeret fogtam!

            Ami enyhe túlzásnak nevezhető, ennyi erővel az egér is mondhatta volna, hogy királynét fogtam.

            Menyus király futva érkezett.

            – Milyen aranyos – hajolt érdeklődve a kis állat fölé. –  Vajon hogy került ide? Talán megszökött valahonnan?

            – Menyhért drágám – mondta a királyné, aki minden kedden és pénteken Menyhért drágámnak szólította Menyus királyt -,ugyan honnan szökött volna meg? Nyilván itt lakik, hiszen a paloták és az egerek, mióta világ a világ, összetartoznak.

            – Csakhogy ez nem egér, hanem hörcsög – vette a király tenyerére a kis jószágot. – Méghozzá szíriai aranyhörcsög. Látod, milyen szép aranybarna a bundája? Biztosan nagyon éhes lehet szegény – simogatta meg a kíváncsian szimatoló állat hátát.

            – Khm…Talán adhatnánk neki májkrémes kenyeret – javasolta Cili királyné, aki titkon csodálta a férjét, amiért az kézbe merte venni a hörcsögöt.

            – A hörcsögök nem esznek májkrémes kenyeret – jelentette ki a király. – Ha mégis, nem hiszem, hogy jót tesz nekik. A magvakat, zöldségeket és gyümölcsöket szeretik.

            – Nem hiszem, hogy lennének magok a spájzban – mondta a királyné, meghajolva III. Menyhért állattani ismeretei előtt.

            – Majd veszünk a boltban.

            El is mentek egy kisállatkereskedésbe, és vettek Gyömbérnek – ahogy elnevezték – magvakat, almot és egy nagy ketrecet, benne piros mókuskerékkel, amit a hörcsögök úgy szeretnek hajtani.

            Gyömbér boldogan vette birtokba a ketrecet, és úgy tűnt, tényleg szereti a magvakat. Különösen kedvelte a napraforgómagot. Teletömte vele kétoldalt a pofazacskóját, amitől az úgy kidagadt, hogy úgy nézett ki a feje, mintha két üveggolyót tartana a szájában.

            Gyorsan összebarátkozott az állatszerető királlyal, és megtanulta, hogy ha kiengedik este futkározni a szobában, a hívására visszaszaladjon hozzá. Fürgén felmászott a térdeplő Menyus király tenyerére, végigszaladt kinyújtott karján a vállára, onnan pedig a kuncogó férfi segítette fel a feje búbjára. Ott, a királyi korona drágakövekkel díszített ágai között leült a hátsó felére, és elégedetten mosakodni kezdett.

            Cili királyné akárhányszor látta, nem unt rá a mutatványra, mindig lelkesen megtapsolta. Arra viszont a férje sehogy se tudta rávenni, hogy megsimogassa Gyömbért, pedig a hörcsög mindent megtett, hogy elkápráztassa. Először végigfüggeszkedett a ketrec tetején két mancsával a rácsba kapaszkodva, mintha csak kommandós kiképzésen venne részt, majd beugrott a mókuskerékbe, és olyan sebesen hajtotta, hogy annak egyetlen piros folttá olvadtak össze a küllői. A királyné képes volt a ketrec mellett guggolva hosszú perceken át elbűvölve bámulni, ahogy Gyömbér parádézik, de rögtön kiszaladt a szobából, ha a férje kiengedte rohangálni. Attól félt, hogy a kis állat felfut harisnyás lábán, és ő akkor már soha többé nem tudja abbahagyni a visítást.

            – Drága egyetlen Cilikém! – fordult hozzá egy nap III. Menyhért reggeli közben. – Muszáj lesz kezdenünk valamit a hörcsögfóbiáddal.

            – Mivel?

            – A fóbiáddal. Így hívják, ha valaki nagyon fél valamitől. Utánanéztem az Interneten. Legjobb lesz, ha szépen kikúráljuk, mielőtt rosszabbra fordulna.

            A királyné először tiltakozott, hogy neki semmi baja a fóbiájával, sőt kifejezetten ragaszkodik hozzá, de titokban örült, hogy az ő Menyusa így törődik vele.

            El is kezdték a hörcsögfóbia-kúrát.

            Először a király arra kérte a feleségét, hogy érintse meg a kezében tartott Gyömbért. Cili királyné becsülettel megpróbálta, még a szemét is becsukta közben, hátha úgy könnyebb, ha nem lát semmit. Bizonytalanul imbolygó, levegőben tapogatódzó ujjai bele is ütköztek valami hörcsögszerű puhaságba. Az ijedtében visszatartott levegőt kifújva győzedelmesen kinyitotta a szemét, de csak a férje szemrehányó tekintetét látta maga előtt, akinek a fejét az imént oly bátran megsimogatta. A kudarctól sírva fakadt, Menyus király alig tudta megvigasztalni.

            Azután azt találták ki, hogy etesse meg a hörcsögöt napraforgóval. A királyné felvett egy szem napraforgómagot, és remegő kézzel Gyömbér elé tartotta. A hörcsög lelkesen rávetette magát a magra, a biztonság kedvéért még Cili ujját is átölelte a mancsaival, nehogy az visszahúzhassa a kezét. No, a királynénak se kellett több! Amint megérezte az ujján a hörcsögmancsok érintését, ijedten felvisított, és visszarántotta a kezét. A lendülettől a napraforgószem nagy ívben a magasba repült, majd kiesett a nyitott ablakon. Az éhes Gyömbér csalódottan bámult utána.

            Attól kezdve Cili királyné nem volt hajlandó Gyömbérnek a közelébe se menni.

            Egy nap III. Menyhértnek el kellett utaznia egy távoli városba, hogy megnyisson egy új bevásárlóközpontot. Törte a fejét, mitévő legyen a hörcsöggel. Kire bízza, hogy megetesse, megitassa, este megfuttassa? Kovácsnénak, a szakácsnőnek fájt a térde, a dereka, ő nem tudott állatok után szaladgálni. Kálmán komornyik méltóságán alulinak tartotta, hogy hörcsögketrecet almozzon. Megvetően szipákolva közölte Menyus királlyal, hogy ha nem téved, az ő munkaköri leírásában sehol sem szerepel holmi hörcsög ellátása. A palotaőrök dolga a palota őrzése, igazán felelősségteljes munka, nem érnek rá közben házi kedvencekről gondoskodni. Az új szobalány meg olyasféle kelekótya perszóna volt, akinek egy perc múlva kiröppen a fejéből, amit mondanak neki, úgyhogy a király semmiképp se akarta rábízni Gyömbért. Többen viszont nem dolgoztak a palotában, mivel nehéz idők jártak a királyságra, ahol csak lehetett, spórolni kellett.

            – Drága, egyetlen Cilikém! – fordult a király az utazás előtti este a feleségéhez. – Senki másra nem hagyhatom Gyömbért, csakis terád. Szépen kérlek, vállald el, hogy amíg nem vagyok itthon, megeteted, megitatod, este megfuttatod.

            Elővett a szekrényből egy régimódi hátvakarót. Jó fél méteres rúd volt, ami egy fából faragott kézben végződött. Még a nagypapájától örökölte.

            – Ezzel messziről is ki tudod nyitni a ketrecet, és meg tudod vele simogatni a hátát. Minden nap szüksége van egy kis simogatásra, különben még búskomorságba esik.

            A királyné el volt keseredve. Amikor drága, egyetlen Cilikémnek szólította a férje, nem tudott nemet mondani neki. Ráadásul az ő Menyusa annyira szerette a hörcsögöt, hogy biztosan halálra izgulta volna magát a távolléte alatt, ha nem biztos abban, hogy jó kezekben hagyta. A királyné tehát nagyot sóhajtva beleegyezett a dologba, a király pedig megnyugodva lefeküdt aludni.

            Másnap, miután a férjétől elbúcsúzott, Cili másra se tudott gondolni, csak Gyömbérre. A gyomra is összerándult az idegességtől, ahányszor csak eszébe jutott, hogy este meg kell etetnie, itatnia, futtatnia. Még kedvenc étele, a vaníliasodós aranygaluska se ízlett neki, amit Kovácsné kizárólag az ő kedvéért készített ebédre.

            Eljött az este, amikor az éjszakai életet élő hörcsögök felébrednek. A királyné kénytelen- kelletlen elővette a szekrényből a hátvakarót, és a zeneterembe ment, ahol Gyömbért elhelyezték. Ott senkit se zavart éjszakánként a szöszmötölésével, keréktekerésével. Cili a hátvakaróval óvatosan addig piszkálta a ketrec zárját, amíg ki nem nyílt az ajtó a kíváncsian szimatoló hörcsög előtt. Gyömbér lelkesen kiugrott, és rögtön szaladni kezdett a királyné felé, aki nagyot sikkantva egy szempillantás alatt a zongora tetején termett. Gyömbér szemrehányóan pislogott a magasba, hiszen csak egy kis simogatást szeretett volna, de mivel a hörcsögök emlékezete igen rövid, hamar kiment a fejéből az eset, és elszaladt a nagybőgő felé, aminek a hasában annyira imádott bujkálni.

            Cili gyorsan almot cserélt a ketrecben, majd elment a konyhába almáért és friss salátalevelekért. Amint az etetőtálkába tette az ételt, felmászott a zongorára. Biztos távolságból, a hangszer tetejéről akarta megsimogatni Gyömbért a királyi hátvakaróval.

            – Pipí… – mondta bizonytalanul, mert nem volt biztos abban, hogyan kell a hörcsögöket hívni, de gondolta, talán úgy, mint a tyúkokat. – Pipipí!

            Úgy tűnt, a hörcsögök nem hallgatnak a pipipíre, mert Gyömbér nem jelentkezett simogatásért.

            Akkor ezt mondta:

            – Cic, cic, cicicc!

            A jelek szerint a hörcsögök a macskák nyelvén sem értenek, mert Gyömbér erre sem került elő.

            Próbálkozott még azzal, hogy Lábhoz!, amire a kutyák hallgatni szoktak, ám ezúttal sem járt sikerrel. S feltűnt neki, hogy nem hallja Gyömbér szokásos motoszkálását a nagybőgőből.

            Amikor észrevette a zeneterem résnyire nyílt ajtaját, megfagyott benne a vér. Elfelejtette becsukni, amikor visszatért a konyhából. A hörcsög megszökött!

            Leugrott a zongoráról, és kiszaladt a folyosóra. Hívására azonnal összefutott a palota személyzete. Mindenki nagyon szerette a jó Menyus királyt, senki nem akarta, hogy elszomorodjon Gyömbér eltűnése miatt, úgyhogy gyorsan nekiláttak a keresésnek. Kovácsné a fájós térdével és derekával dirigálta Kálmán komornyikot, a szobalányt és a palotaőröket, akik belenéztek minden sarokba, elhúztak minden bútort, feltúrtak minden fiókot és bevetett ágyat. Még a vécécsészébe is belekukkantottak, hátha belepottyant a király kedvence. Csak a konyhában nem tudtak körülnézni, mert onnan a szakácsnő kiutasította őket.

            – Az én szekrényeimben biztosan nem bujkálnak állatok, és egyébként is, az én konyhámba senki se léphet az engedélyem nélkül, legyen az király vagy hörcsög! – jelentette ki karba tett kézzel, és olyan vasvilla szemekkel meredt a két palotaőrre, hogy azok még fém sisakos fejüket is összeütötték nagy igyekezetükben, hogy mihamarabb kiforduljanak az ajtón.

            Amikor a királyné meglátta a keresésből visszatérők csüggedt arcát, elkeseredésében elsírta magát. Most aztán mi lesz azzal a szegény kis jószággal? Ki vigyáz majd rá? Ki kínálja napraforgómaggal és friss eperrel, amiért úgy odavan? És ő hogyan nézzen ezek után a férje szemébe? Vége a világnak, vége a világnak! Cili királyné csak sírt és sírt, sehogy se tudta abbahagyni. Olyan hangosan zokogott egész éjjel, hogy senki nem tudott miatta elaludni. Végül hajnalban kihívták hozzá az udvari orvost, hogy beadjon valami nyugtatót. Akkor végre elcsendesült a ház.

            Másnap reggel, amikor Cili felébredt, szokatlan csend honolt a királyi palotában. Nem hallatszott edénycsörömpölés a konyhából, jelezvén, hogy a szakácsnő már készíti a reggelit, sem a kelekótya szobalány hamis lallázása porszívózás közben, sem a palotaőrök fel-alá járkálása a folyosón. A kimerítő éjszaka után mindenki elaludt. A kisírt szemű királyné átlépve az ajtaja előtt a földön ülve hortyogó palotaőrök lábát, csüggedten elindult a konyhába, hogy igyon egy kis teát, mert a sok sírástól nagyon megszomjazott.

            Éppen forró vizet öntött a teafilterre, amikor valami kaparászást hallott a konyhaszekrény felől. Ugyan mi lehet az? Talán a lábosok és fazekak mocorognak, szeretnének már munkába állni? A gondolatra egy pillanatra elmosolyodott, amikor megint hallatszott a kaparászás. Óvatosan kinyitotta a konyhaszekrényt, és belesett. Kovácsné büszkesége, a csillogó-villogó, hatalmas kukta felől eredt a hang. A fedele kissé félrecsúszott, egyedül ez zavarta meg a polcokon álló edények katonás rendjét.

            Cili királyné belekukkantott az edénybe, és elakadt a lélegzete a megkönnyebbüléstől.

            – Haszontalan Gyömbér! – kiáltotta. – Hát ide bújtál? Ezúttal jól megjártad! Biztosan nem tudtál kimászni abból a nagy kuktából, ugye?

            Gyömbér nem válaszolt, de kis gombszeme mintha helyeslően csillogott volna.

            Cilinek már eszébe sem jutott, hogy féljen tőle. A kezét nyújtotta a hörcsögnek, aki sietve felmászott a tenyerére. Alig várta, hogy kikerüljön a kuktafogságból.

            Addigra mindenki ébredezett a palotában. Kihallatszott a folyosóra, ahogy Kovácsné nagyot nyögve kimászik az ágyból, a palotaőrök szégyenkezve feltápászkodtak a földről, s az álomittas Kálmán komornyik is akkor lépett ki az ajtaján a fürdőszoba felé tartva. Méltóságteljes megjelenését némileg lerontotta báránymintás pizsamája, és a fekete bajuszkötő, amit magán felejtett. Amikor a személyzet meglátta a Gyömbért gyengéden magához szorító királynét, ujjongva köré gyűlt.

            Csak úgy repkedett, hogy:

            – Nahát, nahát, nahát!

            – Még ilyet!

            – Ugye, megmondtam, hogy előkerül?

            Egyedül a magában mérgesen morgolódó Kovácsné állt neki azon nyomban, még hálóingben kisikálni az összes fazekat és lábost. Az ő konyhája híres a patyolattisztaságról, csak nem fog levest főzni, zöldséget párolni olyan edényben, amibe hörcsög mászott! Még ha a királyi hörcsögről van is szó.

            Amikor este Menyus király hazatért, vidáman kacagó feleségét a zeneszobában találta. A zongora tetején ült a lábával harangozva. A feje búbján, a korona zafírköves ágai közt Gyömbér falatozott átszellemült képpel egy óriás szem eperből, még a szemét is lehunyta az élvezettől.

            Hörcsögfóbiáról pedig mondanom sem kell, többé szó nem esett abban a palotában.