Milyen fűszer? (Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony; Illusztráció: Nagy Norbert, Csimota Könyvkiadó, 2016.)

„A fahéj az jó, de a tárkony / a leg! Az oregán meg nagyon tilos:-)” Ezzel a kis versikével ajándékozott meg a már mesét is író költő, Kollár Árpád, amikor dedikáltattam vele A Völgy, írta Tárkony című legújabb kötetét. A versikét azután írta, miután megkérdezte tőlem: „Milyen fűszer?”. A kérdés egyértelműen visszautalt a Milyen madár? című verseskötetére, amelyet természetesen minden dedikáltató ismert, hiszen Kollár ezzel a kötettel debütált (nem is akárhogyan) a gyerekirodalomban. Viszont a verseskötet madár nélküliségével ellentétben most ebben a mesekönyvben jócskán találni fűszereket, ezért a kérdés megválaszolása nem volt tétnélküli.

A kötetben ugyanis két szereplőt is egy-egy fűszerről nevezett el az író. Tárkonynak hívják a főszereplőt, a gyermeki lelkű, aluszékony nemköltő költőt, akinek a legnehezebb dolga, hogy semmittevéssel töltse el az idejét. Tárkony egyik barátja pedig az Oregán nevet viseli. Rá az a jellemző, hogy folyton bebarmolja a labdát a legutálatosabb szomszédhoz, Vöröshöz, és száznál kevesebb palacsintát képtelen sütni. Ugyanakkor nagyon jól nyomon követhető a köteten a meseírás fűszercsomagja is, ahogyan az eddig igen jól költő költő megpróbál nemköltő lenni, és prózát, mesét kisütni gondolataiból.

            A kötet kilenc önállóan is olvasható mesét tartalmaz, ugyanis a cselekmény nem folytatódik egyik fejezetről a másikra, csak a szereplők jelentik a folytonosságot. A könyv mesefüzér szerkezetét a rövid történetek, a kezdetbeli konfliktushiány és a sajátos metafizikai gondolkodás – mind a narrátor, és a nemköltő költő Tárkony részéről – egyaránt indokolja, ráadásul ez a meséken érezhető konstruáltságot is tompítja, ugyanakkor az a fajta egzisztencialista gondolkodás, ami a Milyen madár? verseiben is meghatározó volt, unalmas lenne egy hosszabb cselekményszerkezetű mesében. De az olvasás így is nehezen lendül be, ugyanis a szófűzések, a mondatgörgetések, a kitérők, a versbetétek és az értelmetlen szócsaták az első oldaltól uralják a szöveget.

            Az első, a Tárkony és az ébredés című mesében megismerhetjük a főszereplőt, a kötet címében is feltűntetett Tárkonyt, aki a hideg konyhában gubbasztva sajnálja magát, mert reggel van és a kávéja nélkül nem tud gondolkodni, sőt, megmozdulni sem. Ez a reggeli tehetetlenséget hangsúlyozó hiszti a világhírű Garfieldot, a lusta macskahőst juttathatja eszünkbe, aki mindent megadna azért, hogy ne legyen hétfő reggel. Garfield azonban sokkal szerethetőbb mesehős, ráadásul az ő történeteiben nincsenek olyan befogadást nehezítő irreális asszociációs és érzelmi ugrások, mint a Tárkonyban. Egy furcsa ok- okozati játékról van szó, amely meghatározza Tárkony nemköltői, meg nem értett gondolkodását. Erre már az első történetben is találunk példát: Tárkony Szörny nevű kávéfőzője ugyanis nem tud kávét főzni, mivel nincs benne víz, Tárkony viszont, amíg nem kap kávét, nem tud bele vizet tenni. A második, a Tárkony és a megvilágosodás című fejezetben pedig Tárkony egy képtelen, értelmetlen érveléssel állítja azt, hogy Oregán haragszik rá. Ez a furcsa, rendhagyó gondolkodás szerencsére csak a kötet első két történetében határozza meg a főszereplő hisztérikus gondolkodását. Persze a többi hét mesében is jellemző Tárkonyra a nyafogás, de már nem ez uralja a történetszövését.

            A harmadik, a Tárkony és a cserje című mesében főszerepet kap egy feldolgozatlan gyerekkori trauma; a kutya mint védelmező hiánya, a  délutáni semmittevés – „Ez a délutáni semmittevés különben egy borzasztóan nehéz dolog. Sokat kell gyakorolni. Úgy kell csinálni, hogy bámulni kell kifelé az ablakon, de közben nem szabad semmire sem gondolni, mert akkor lőttek annak a jó kis semmittevésnek.” (20-21.) – és egy zöld pöttyből kinőtt cserje, ami a kutya szerepét fogja helyettesíteni. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az illusztrátor, Nagy Norbert a legmegfoghatatlanabbnak tűnő semmittevést ábrázolja a legzseniálisabban. Az illusztráció különlegessége, hogy két nézőpontból is ábrázolja a semmittevő Tárkonyt. Van egy kívülről befelé, és ha lapozunk, egy belülről kifelé irányuló perspektívájú képünk. Magyarán láthatjuk a nemköltőt kívülről az udvarról, amint éppen kifelé néz a függöny mögül, és láthatjuk belülről, a szobából, ahogyan köntösben háttal áll nekünk. A perspektívajáték további pikantériája, hogy mivel a két kép egy lapon szerepel, és a látótávolság kívülről belülről megegyezik, a két rajz optikailag egymásra tevődik, így Nagy Norbert a rajzfilm formanyelvéhez hasonlóan szórakoztat minket. Mindamellett a szobabelső sötét falán látható költők arcképei és a könyvek böngészése is megállítja az olvasót, így egy olyan interakció alakul ki a mesekönyv és olvasója között, amely rávilágít arra, hogy a kötet nyelvi világa mellett egy önálló saját stílust követő képi elbeszélés is olvasható, amely jóval több lehet puszta értelmező, magyarázó járuléknál. Ebből pedig az következik, hogy az illusztráció ironikus viszonyba[1] lép a szöveggel, vagyis olyan jelentésrétegek tárulnak fel, amelyeket a szöveg nem mutat meg, így pedig többletjelentést kap a történet. Természetesen ez nem csak a harmadik fejezetnél figyelhető meg, hanem az egész kötetben.

A Tárkony és a bátorságcsavar című történetben már egy klasszikusabb mesei témáról, a bizonyítási vágyból fakadó bátorságról olvashatunk. Persze a téma feldolgozása korántsem a klasszikus mesei hagyományt követi, habár a proppi varázsmesei struktúra abban az értelemben mégis felfedezhető a történetben, hogy a főhős elindul saját fejlődési útján és egy kamu varázstárgy segítségével legyőzi legnagyobb félelmeit: beugrik a kútba, átszalad a busz előtt, felmászik a templomtoronyra. Mindezt pedig azért, hogy egyetlen lánybarátjának, Csücsöknek bebizonyítsa, hogy ő nem egy gyáva féreg. „Hozzászokott már a félelemhez, hozzászokott már az emberek nevetéséhez […] De ha Csücsök nevetett rajta, az rosszabb volt mindennél. Az perzselőbb volt a bugyborgó lávánál is, mert az vörösre égette az arcát. (27.)” Tárkony elpirulása egyértelműen azt jelzi, hogy Csücsök többet jelent számára, mint egyszerű barát, ezért is kerekedik felül sajátos passzivitásán, és válik antihősből hőssé. Hiszen nem nehéz észrevenni, hogy Tárkony ettől a történettől kezdve egyre aktívabb; unalmas neki a reggeli hiszti és a semmittevés. „ – Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat! – fakadt ki Tárkony, a nemköltő költő. – Menjünk, nyuvasszuk meg a Vöröst, és vegyük végre vissza a labdánkat! (Tárkony és az unalom c. fejezet, 33.)” és egyhangú az a négy fal közötti élet is, amely kezdetben erőt adott neki a nemköltéshez. Vagyis fokozatosan kitágul a tér és megismerjük a történetek helyszínét, a Völgyet, ahol persze továbbra sem történik semmilyen csodálatos, de mégis mesébe illő az a milliő, amelyben Tárkony és barátai csetlenek-botlanak.

 A humor a legfontosabb és legpozitívabb kelléke a kötetnek, ráadásul a szerző nem gúnyol, nem cikiz, egész egyszerűen vicceseket mesél. Például a Tárkony és a világhír című történetben egy tejes üvegen olvasható versből derül ki Tárkony számára, hogy nem ő az egyetlen és leghíresebb költő a világon. Emiatt a csalódás miatt pedig azt találták ki a Völgy egyetlen nem hétköznapi szereplőjével, a Tündérrel – miután a Völgy legbölcsebb lakójával, a Kocsmárossal a halott költő kultusz ötletét elvetették –, hogy egy háborúval híressé tehetnék a Völgyet és Tárkony verseit is. Szintén a világhír, de már más kontextusban kerül a középpontba a Tárkony és a vonal című mesében. A világhír tehát a másik olyan mozgatórugó – Csücsök mellett – a főszereplő számára, amelyért képes elmenni a világ végére is. A világhír mint fontos motiváló erő más gyerekkönyvekben is megjelenik, hiszen ezzel egyfajta különleges hősiesség, kitüntetettség is párosul, amelyre minden gyerek vágyik. Például Csukás István Keménykalap és krumpliorr című meseregényében a gyerekek legfőbb célja, hogy világhíressé tegyék a Hörömpő cirkuszt.

Az utolsó két történetben az érzékszervek kapják a főszerepet. A Tárkony és a vadcsízekben a Völgy minden hangját magába foglaló vadcsízek énekéért, a Tárkony és a színnyalókban pedig a Völgy minden színéért folyik a küzdelem. Mindkét mesének nagy a tétje, hiszen ha nem sikerül Tárkonynak és barátainak teljesíteni a kitűzött célt, akkor a Völgy örök némaságra és színtelenségre lesz ítélve. A vadcsízek énekét a lakók közül Lajosnak, a mindenesnek sikerül megmentenie. (Végre hasznát vehetik a mindig nála lévő gumipóknak, szigetelőszalagnak és postásguminak.) A Tárkony és a színnyalókban pedig Oregán szakácstudása jön nagyon jól, mivel szakácskönyvében benne van a minden színű és semmi színű festék receptje. A recept bökkenője, hogy a hozzávalókat szinte lehetetlen (a Kocsmáros szerint akkor szinte lehetséges) beszerezni, ugyanis a Völgy minden létező színét be kell gyűjteni hozzá. A történet a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Szabó T. Anna meseregényével, A fűszermadárral vonható párhuzamba, mivel mindkét mese fabulája hasonló: egy lehetetlennek tűnő (szín/fűszer)gyűjtögetéssel  megmenthetik a világot. Szabó T. meséje ugyanis szintén egy völgyben, Csillámvölgy mesevilágában játszódik, ahol a király bolondja egy olyan szivárványszínes tollasköpenyű fűszermadár lesz, aki százféle fűszer összegyűjtésével mentheti meg a napot a gonosz napevő Morkolábtól. Vagyis itt a mese tétje a sötétség legyőzéséhez szükséges százféle fűszer összegyűjtése. A két történet végkimenetele is hasonló, amikor már azt hihetjük, hogy mindennek vége, késő, elbukott a küldetés, akkor az utolsó pillanatban egy utolsó hozzávaló és egy robbanás mindent megold. A két történet hasonlóságának érdekessége igazából maga a különbözőség, hiszen a két mese a megoldandó feladat azonosságával ellentétben teljesen különböző tud maradni. Amíg a Szabó T. Anna és Schall Eszter teremtette királyi udvar világa a tündérmese műfaját juttathatja eszünkbe, addig Kollár Árpád és Nagy Norbert őrült Völgye egy visszafogottabb South Parkhoz hasonló helyzetkomédiát.

Így érkeztünk vissza a Milyen fűszer? kérdésünkhöz, amely a Milyen madár? esszenciális kérdéssel ellentétben nagyon is megválaszolható. Az unalmas mesekönyv legyőzéséhez szükséges írói fűszerekről van szó. A túlsózott szófűzésekről, kitérőkről, szócsatákról, amelyeket a tálalás, a zseniális illusztrációk tesznek ehetővé. A klasszikus mesei témák újszerű feldolgozásáról, amelyeket jó ízlelgetni. És persze a kötet sava borsáról: a nyelvi és vizuális humorról.

Herczeg-Szép Szilvia

[1] Erről lásd bővebben: Varga Emőke: Illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban. L’Harmattan, 2012.