A fürj gyermeke
Legyünk áldottak és szerencsések, cigányok!
Ez a mese akkor kezdődött, amikor az asszonyok még boldogan éltek, és minden fájdalom nélkül szültek.
Miután Melalo, az őrületet gerjesztő, kétfejű szürke kismadár és testvérfelesége, Lilyi, a nyákos betegségeket okozó nőfejű hal sok-sok gyermeket nemzett, apjuk, a Locholicso-király megirigyelte, hogy neki nincs ennyi gyermeke. De felesége, Ana, a szép Kesalyi-tündérek királynője annyira undorodott férjétől, hogy nem kívánkozott neki több rémséget szülni. De Melalo sem szívlelte anyját, amiért az vonakodva szült neki feleséget, ezért hát atyjához járult ennek Hold-hegybéli tanyáján, és így szólt:
– Édes király-apácskám, tudom milyen bánat fonnyasztja a szívedet: anyám és tündérei a várandós nők nagy pártfogói, de ő maga nem akar téged több utóddal megajándékozni. Hanem hadd adjak én neked egy tanácsot. Menj le a hegy lábához a folyómenti sűrűbe, ott vegyél a fenyérből egy szarvasbogarat, és edd meg; a folyó vizéből vegyél egy rákot, és azt is edd meg. Ha így teszel, olyan fiat fogsz nemzeni, mely a terhes asszonyokat fogja üldözni.
A Locholicso-király lement a folyóhoz, evett szarvasbogarat és evett rákot, majd meglátogatta Anát a havasokban magasló fekete várában, és nászra bírta. Kilenc nap múlva Ana nagy kínnal egysoktövisű golyót szült, aki rögvest világgá is gurult. Ő volt Thulo, A Vastag, aki nagy nyomorúságot hozott az emberiségre, mert a nők testébe bújva ide-oda gurult, és töviseivel a legnagyobb hasfájást okozta.
A Kesalyik nagyon megszánták az asszonyokat, és kérlelték királynőjüket, Anát, hogy pusztítsa el Thulót. Ana magához hívatta ocsmány gyermekét, és így szólt hozzá:
– Thulo fiam, sok kínt hoztál a világra, megleckéztetted a nőket, hogy ne legyen kedvük oly sok gyermeket szülni. De tudd meg, hogy nővéred Lilyi sorban elli gyermekeit, melyekben apádnak mind több és több öröme telik, téged pedig nem szeret, és hamarosan el is felejt. Hallgass rám, és menj el a terhes Lilyihez is, és okozz neki is fájdalmakat!
Thulo megfogadta anyja tanácsát. Nővére pikkelyei között a hasába bújt, s ott oly iszonyú kínokat gerjesztett, hogy férje, Melalo kétségbeesetten repült anyjukhoz, és kérve kérte, szüljön feleséget tövisgolyó fivérének, hogy az lecsillapodjon, és tovább álljon Lilyi testéből. Ana pedig így szólt:
– Hajlandó leszek leánygyermeket szülni neki feleségül, de csak egy feltétellel.
– Jaj, mondd a feltételt gyorsan királyné-anyácskám, mert testvérasszonyom mindjárt belehal a fájdalomba!
– Kezeskedned kell róla, hogy Thulo ezentúl nem gyötri a terhes nőket annyira!
Melalónak méltányos volt az alku, belement. Ana megszülte hát negyedik démongyermekét: egy sűrű szőröcskékkel fedett kis hernyót, Tharigyit, A Forrót, s hozzáadta Thulóhoz, ki le is csillapodott. Tharigyi lett a lázak démona: az ember testébe bújik, s távozáskor néhány szőrt hagy hátra, ezek okozzák az emberben a nagy forróságot – szülő asszonyoknál meg a gyermekágyi lázat.
Élt egyszer egy öreg, nagy tiszteletű szájbidzsó, a Leila törzs egyik nemzetségének főnöke, a nagyanyám apja, aki olyan tudós kovács volt, hogy az ritkaság. Még a király is őt meg a többi testvért bérelte fel, hogy fegyver öntsön, meg hajószeget csináljon ezerszám. Szóval kovácsok voltak, mint mi. De ez az öreg szájbidzsó egyszer megözvegyült, s mióta béke volt, nem kellettet a királynak se puska, se ágyú, de egy árva csengettyű se, és még a szegkovácsok munkáját is egyre kevésbé keresték, igen el is szegényedett. Volt neki egy gyönyörű lánya – Lolerme volt a neve –, akinek volt egy szép férje, akit nagyon szeretett. De mégis boldogtalan volt Lolerme, mert hosszú idő óta nem tudott teherbe esni. Az öreg szájbidzsó ezért megegyezett a nemzetsége tagjaival, hogy a Hold-király egyik hegyéhez mennek, mert az nagy gyermekbarát. Hogy miért szereti a Hold a gyerekeket? Hát tudjátok meg, testvérek, hogy ezelőtt sokezer évvel a derűs, sugarasarcú Nap-király felkerekedett, s világot bejárván egy tündökletes aranyhajú feleséget talált magának. Ezt a fiatal Holdkirály meglátta, és igen megirigyelte. Útnak indult ő is, hogy aranyhajú feleséget szerezzen. Bebarangolta az egész világkerekséget, a föld alatti tengereket, és az ég feletti vizeket is, elment a föld széléig is, ahol már olyan alacsonyan borul a ég, hogy még a fecske is térden állva issza a vizet a fekete gyopárról, de aranyhajú lányra nem bukkant. Végül sok keresés után kapott magának egy ezüsthajú lányt, akit nőül is vett.
Neki is és fivérének is idővel nagyon sok gyermeke született. Ők voltak a csillagok, akik együtt játszottak az ég boltozatján. Egyszer azonban már olyan sokan lettek, hogy a Nap-királyt rettegés fogta el, és így szólt a Hold-királyhoz:
– Fivérem! Gyermekeink már olyan számosak, hogy hatalmasan világítanak! Annyira, hogy mindjárt elnyomják tündöklő fényünket! Tudod mit? Együk meg gyermekeinket, a csillagokat!
A Hold-király beleegyezett.
A Nap-király nagyra tátotta lángoló torkát, és sugaras kezeivel nagy halomban dobálta bele csillogó kicsinyeit. Amikor az égbolt feléről már
eltűntek az apró égitestek, és a Nap-király felesége, a gyönyörű aranyhajú királyné meglátta, hogy férje három csillag híján megette gyermekeiket, bánatában szörnyethalt. A Hold-király ezt látva visszarettent, és attól félve, hogy az ő ezüst-felesége is meg talál halni, inkább nem ette meg gyermekeit.
Így maradt meg az égen a csillagok egy része.
A Nap-király gyilkos, lángoló haragra lobbant fivére iránt, és fénydárdájával meg akarta ölni. A Hold-király futni kezdett, a Nap-király pedig utána eredt, és hajigálta rá hegyes sugarait. Azóta is üldözik egymást, ezért nem lehet őket együtt látni az égen! Míg a Nap-király az égen jár, a Hold-király és gyermekei, a csillagok a föld alatti világ boltozatján bujkálnak. A Nap-király mellett fent a levegőben csak három gyermekét lehet néha látni, három leányát, kik a világ legszebb hajadonjai.
Hanem a föld-anya is megharagudott gyermekére, a Hold-királyra, amiért rászedte fivérét. Büntetésül azt szabta ki rá, hogy őt, a földet nem láthatja többé nappal, még akkor sem, ha a Hold-hegyen épült várába látogat – mindig éjszaka kell járnia. Ebben a száműzetésben aztán nagyon megszerette megmentett gyermekeit, féltve őrzi őket, s családja egészen felszaporodott – alig férnek már az éjjeli égen.
No, de hogy szavamat ne feledjem, elmondom, hogy a Hold-hegyen, melyet Lolerme nemzettsége dagadó Hold idején felkeresett, ott tanyázott Thulo és Tharigyi is.
A kompánia felállította sátrait a hegy lábánál. Lolerme holdtölte éjjelén megfejte szamarukat, s tejében kölest, tökmagot, és bodzafa-szenet főzött, megcsókolta férjét, majd nekiindult egyedül a sötét erdőnek. Két óra járás után eljutott a Hold-hegy tetejére. Itt a főzetet a földben elásta, és a Holdra pillantva így fohászkodott:
– Adok neked enni; te add meg nekem azt, aminek a véremet kell enni adnom.
Kifigyelte ezt a kövér tövisgolyó és a forró hernyó, és már előre nagyon örültek.
Lolerme leereszkedett a hegyből, és férjét súlyos betegen találta, a halál kutyája ugatott belőle. E szegény szép férfi napokig feküdt magatehetetlenül, és nem is kelt föl többé.
A nemzetséggel vándorolt egy vén özvegyasszony is, aki még nyomorúságosabban élt, mint a szájbidzsó és a lánya, s eljövendő jobb idők reményében, el akarta érni, hogy a szájbidzsó vegye el őt feleségül. Gyűlölte Lolermét, úgy gondolta, útjában áll a lány. De azért úgy tett, mint aki gyámolítja őt. Lolerme meglátogatta a vénasszonyt ennek sátrában, és zokogva panaszolta neki, hogy nincs pénzük tisztességben eltemetni a férjét, mert nincs se koporsó, se gyertya. Tudta a gonosz özvegyasszony, hogy üres tarisznyában nem fészkel az ördög, ezért így szólt:
– Drága Lolermém! A fájdalmad az enyém is. Hanem tudd meg, hogy a hegy túloldalán, a folyóparton most obsitos katonák tanyáznak. Ha tisztességben akarod férjed a földbe tenni, menj a katonákhoz pénzért. Hogy szépen állj eléjük, adok a hajadba pántlikát.
– Jaj, hogy is kéregethetnék! Még nagyobb szégyent hoznék mindannyiunkra!
– A görbe fa is ad árnyékot, kedvesem.
Lolerme szíve hasadozott – otthagyta sátrában a vénasszonyt, és kiterített férje fölött sírt egész álló éjszaka.
De másnap ismét felkereste az özvegyet, elvette tőle a pántlikát, és megkerülte a hegyet. Már messziről észrevette a három hangoskodó obsitost.
A koszos katonák nekivetkőzve rákásztak, rongyaikat mosták és főztek. A fák közül elébük lépett a szépséges Lolerme, mire azok rögtön összenéztek.
– Kedves katona urak – szólalt meg Lolerme –, meghalt az édesanyám, szegény lány vagyok, és nem tudom őt szépen eltemetni. Szánjatok meg, s adjatok kis pénzecskét nekem, a szegény fekete lánykának, hogy anyácskámnak koporsót és gyertyát vehessek.
Megszólalt az egyik obsitos:
– Leányka, semmi nem maradt a zsoldunkból… igaz, pajtásak?
– Azért is tengődünk itt – toldotta meg a másik. Nézegették egymást, majd megszólalt a harmadik:
– Mi a neved, szegénykém?
– Lolerme.
– No, Lolerme, látod mi is szegények vagyunk, de segíthetünk rajtad.
– Hozhatunk neked koporsót meg gyertyát. – Szólt a második.
Ismét egymásra néztek a katonák, és megszólalt az első.
– Csak mivel mi is szegények vagyunk, nem kérhetjük ingyen. De hisz, tudod te, hogyan illik az ilyet csinálni.
Azt mondja eztán a harmadik:
– Elmegyek én a faluba, van ott nekem egy adósom, ácsoltatok vele koporsót, ha megvárod…
– Maradj itt velünk, mondja a második, tartozik nekem a harangozó, elmegyek, kérek tőle gyertyát. Csak legyél még itt mikor visszajövök.
– Ha a pajtások meghozták, itt maradsz-e velünk még éjszakára? – kérdezte az első.
– Egyél addig főtt rákot! – Vetette gyorsan közbe a második.
Lolerme letörölte könnyeit, és megvárta a két obsitost, s evett a rákból is.
De jaj, nagy hiba volt, hogy megette a rákot! Mert ráktól fogant Thulo is, és így A Rossz már tudta, hogy a leány az övé lesz!
No, mikor estefelé Lolerme meglátta, hogy az erdőben hozzák a katonák a deszkakoporsót és a gyertyát, már nagyon sírt. Aztán ott maradt a folyóparton éjszakára.
Bocsássatok meg, legyetek tiszták és szerencsések, hogy mondanom kell, a bitang katonák az éjjel kedvüket töltötték rajta, és egyiküktől, ki tudja melyiktől, teherbe esett a lány.
Hajnalban hazacipelte a koporsót és a gyertyát, átadta a kompániának, és rögvest el is temették a szép férjét.
Nagy szégyen volt akkoriban, ha egy hajadon vagy friss özvegy terhes maradt, és nem volt férje! Hát mit csinált Lolerme?… Mindig lekötötte a hasát, hogy ne látszódjon rajta, hogy terhes. Amikor aztán már annyira gömbölyödött, hogy úgy érezte, nem marad soká titokban, szégyenében megszökött. A szomszédos hegyekben kóborolt, amikor egy másik törzs tagjaiba, a Dáliyókba botlott. Taxás cigányok voltak azok, meg kohászok.
Lolerme a szájbidzsójuk elé állt, s azt mondta neki, száműzték a törzséből, és alázatosan kéri, hogy fogadják be őt. A szájbidzsó kikérte nemzetsége tagjainak véleményét. Aztán egy darab sós kenyeret evett Lolermével, és ugyanegy pohárból erős pálinkát ittak. A szájbidzsó széttörte a poharat – így iktatták be csapatuk tagjai közé az idegen lányt.
Amikor Lolermének a Hold kilencedszer is megdagadt és elfogyott, éjjel Thulo hangtalanul begurult a Dáliyók táborába, be egészen az alvó Lolerme sátrába, és alulról a testébe bújt. Amikor hasába ért, és benne magzata körül görögni kezdett, a lány iszonyatos fájdalomra ébredt, és rögtön tudta, hogy mi következik. Kimenekült sátrából, s ahogy volt, lement a sötét völgybe, és egy árokba feküdt, ott vajúdott. Hanem alig szenvedett egy fertályórát, a fűben megjelent Tharigyi, rendesen szőrös hernyó képében. Úgy, hogy a lány ne vegye észre, karján felvonaglott, egész a nyakáig, s mikor Thulo a hasában egy nagyobbat gördült, és Lolerme feljajdult, bemászott a szájába, le egészen a méhéig. Ott pedig összetalálkozott férjével.
– Ej, kedves feleségem, mit keresel te itt? – csattant fel Thulo.
– Hogyhogy mit? Lázat gerjeszteni! – válaszolta hegyesen Tharigyi.
– De amíg ki nem kínoztam belőle a magzatot, neked nincs itt semmi keresnivalód! – dühödött meg a tövisgolyó.
– Oly régen kinéztük már magunknak, úgy kívánom már, hadd jöjjek!
– Nem férünk ide ketten, pusztulj, takarodj! – üvöltött Thulo, és bizony birokra keltek. Dulásukkal nagyon meggyötörték szegény Lolermét.
Hanem, jaj, testvérek, milyen is a rossz szerencse! Még az eső is elkezdett esni szegény lányra. A démonok egyre jobban pusztították belülről, ezért kínjában és félelmében így fohászkodott:
– Ó, drága Ana! Légy kegyelmes, és add meg már őt nekem! Ne hagyj
szenvedni annyit! Űzd ki belőlem A Rosszakat!
Ana épp varangy alakjában járta a szomszédos havasokat, ezért elhallatszott hozzá Lolerme fohásza. Csakhogy Ana annyira viszolygott gyermekeitől, hogy látni sem bírta őket, nemhogy szóba állni velük. Becsukta békafülét, hátat fordított, és bezárkózott havasbéli fekete kastélyába.
Lolerme hasában közben őrjöngtek démonok: Thulo döfködte feleségét a tüskéivel, ez meg forrósággal perzselte férjét. A lány erősen fogyni érezte az erejét.
Hanem a Leila-cigányok asszonyai és lányai épp akkor a Testfogadó Boldogasszony ünnepén soros varázslásukra készültek. Hajnal közeledtével, mikor az éjszaka már hasadozni kezdett, a kompánia varázslóasszonya, a vén Lokicse Mara egy tojáslepényt készített, melybe tökmagot gyúrt bele.
Összehívta a kompánia asszonyait és lányait, és egy odvas fához vezette őket. A lepényből mindenki harapott, s eztán a varázslóasszony a fa odvába dobta az áldozati lepényt. Mind megfogták egymás kezét, majd forogni kezdtek a fa körül, s közben Lokicse Mara imát mondott.
– Ó, ti édes, hatalmas Kesalyik! Dicsérjétek királynőtöket, a jó Anát!
Dicsérjétek reggeltől estig, estétől reggelig! Szánjon meg bennünket: távolítsa el mitőlünk a Thulót és a Tharigyit, csillapítsa le unokáit és dédunokáit, hogy ne gyötörjenek bennünket, hogy méhünk magzatát kíméljék! Férfiaink úton heverő kövek! Mindenki kerüli őket; mindenki lábbal tapossa őket! Mi szegény fekete nők vagyunk; mindenki ránk köp; mindenki gúnyol és gyaláz bennünket; mindenki üt és meggyötör bennünket. Vétkeztünk es nem szabad örülnünk! Ha terhesek vagyunk, mi szegény fekete nők, akkor jönnek A Rosszak és gyötörnek s kínoznak bennünket! Mi lepényt adunk ti nektek. Mi mindent ti nektek adunk, amivel mi szegény nők bírunk! Kíméljétek testünket, kíméljétek tagjainkat! Szerencsétlenség ez életben, szenvedés a halálban, ez a sorsa a szegény fekete nőnek! Szánjatok meg bennünket, ti kegyelmes Kesalyik!
Három Kesalyi szállt le akkor magas sziklájáról, hogy Ana kastélyába menvén vércseppjeiket adják neki, és meghallották e fohászt. Ettek a lepényből, és mikor Ana elé álltak, s bal kezüket megnyitották, hogy táplálják, így szóltak uralkodóasszonyukhoz:
– Fenséges úrnőnk, a Leila-nők igen alázatosan kérnek és jó szívvel adnak enni, hogy tartsuk távol tőlük Thulót és Tharigyit! Légy kegyelmes, és segíts nekik!
Ana szép tündérei vérétől erőre kapott, s eszébe jutott Lolerme – igen meg is szánta őt. Erőt vett magán, és felkerekedett, hogy segítsen rajta. Igen ám, csakhogy gyermekei, A Rosszak most a Hold-király hegyén voltak! Ott pedig Ana nem parancsol, mert neki a Szél-király hegye a birodalma! Elindult hát, hogy felkeresi palotájában a Hold-királyt.
Az eső viharrá dagadt, és erősen verte az árokban kínlódót Lolermét, amikor Ana a Hold-király hűvös palotájába ért. Ana a király elé állt és így szólt:
– Fenséges Hold-király! Hegyed völgyében vajúdik egy lány, Lolerme a
neve. Gyerekeim nagyon kínozzák, alig maradt benne erő, kérlek kergesd ki belőle a két rémségemet!
Összevonta hidegfényű szemöldökét a király:
– Meddő volt régen, és én segítettem rajta, mert szívből áldozott nekem. De aztán kurvának állt! Nincs vele dolgom, megérdemli a szenvedést.
A Thulo annyira ugrált már a lányban, hogy töviseivel véresre szúrta a méhét; de égette őt a láz is, melyet a fagyos eső sem tudott csillapítani.
Mérhetetlen kínjában panaszosan üvöltött. Meghallotta sikolyát a Hold-király, oda is vetette ezüstös pillantását.
– Nézd, kegyelmes Hold-király – szólalt meg Ana –, mindjárt megölik őt.
De megölik vele a magzatot is! Legalább a Thulót kergesd ki belőle, hogy a gyermek, kinek pártfogója vagy, megmenekülhessen!
Szakadt az eső, csattogott, villámlott Lolerme felett. A lány elterülve reszketett a vakfekete esőben, ahogy verekedett benne a két betegség. De már a magzata is erős kínokat szenvedett, ő is küzdött a démonokkal a lány méhében.
– Hát legyen – szólt a Hold-király –, Thulo, te Rossz!– kiáltotta – Takarodj ki a leányból! Hadd legyen meg neki!
Dörgése lehatolt a völgyig, és még Lolerme hasába is behallatszott. A tövisgolyó sikított dühében, és nagy dúlva kigurult a lány altestéből, és eltűnt a hegybe. Ekkor Lolerme megszülte magzatát.
Örült, nagyon örült ennek Tharigyi! Forgolódott egyet, hogy a lány hasában szőrét hullassa! Aztán kimászott a szájából, és a hasába tapadt szőrök hatalmas lázat bocsátottak Lolermére.
Megszólalt erre Ana:
– Kegyelmes király, semmiség neked, hogy a gonosz porontyomat elűzd. Könyörülj meg a lányon.
Lolerme a sáros földbe markolva kimászott az árokból, és a viharos éjszakában hátra hagyta újszülött gyermekét.
– Nem! – felelte a király. – Hadd szenvedjen!
Lolerme láztól gyötörten botorkált az éjjeli hegyek között; csak hajnalban, még a Nap felkelte előtt egy tisztáson rogyott össze, mert nem bírta már erővel.
Újra megszólalt Ana:
– Mindjárt meghal a lány, könyörületes nagy király!
– A szajha megfojtja egyetlen gyermekét – a fürj felnevel hatot! – Vágott vissza a Hold-király. – A lány tudja, hogy mit csinált.
És ekkor – minő csoda! – a fák közül Lolerme családja, a Leilakompánia lépett a tisztásra.
Az öreg szájbidzsó lepattant szamaráról, és odalépett hozzá.
– Lányom, rózsaszálam! Hát élsz! Azt mondták a testvérek, hogy bizonyára férjed után mentél a fekete országba. De én mindvégig éreztem, hogy csakugyan élsz! – kiáltotta örömében az öreg. – De miért vagy ilyen sápadt, angyalom?
– Nem aludtam az éjszaka, drága apácskám, egész éjjel virrasztottam.
– Nem aludtál?… Mondd csak lányom, tej folyik a melledből?
– Nem folyik tej a mellemből, apám – a szívem vére csordult ki! – felelte láztól reszketve Lolerme.
– Miért vérzik a szíved, virágom?
– A szerelem és szégyen után nagy szenvedés maradt benne!
Akkor a szájbidzsó magához hívta a kompánia egyik asszonyát. Egy csecsemő volt annak a hátára kötve. Azt mondja az öreg szájbidzsó:
– Az árokban találtam ezt a porontyot. Kié ez a gyermek, Lolerme?
– Bárkié legyen is, nem az enyém, erre megesküszöm!
–Jól van – fordult a kompánia felé az öreg –, akkor tűzre vettetem.
Testvérek, megállunk! Gyújtsatok tüzet hamar!
– Ne, jaj, ne! – Sikoltott fel Lolerme. – Ez a gyermek nem éghet el!
Megaláztak, de ez a gyermek soha meg nem szomorított!…
Lolerme kezébe adták magzatát, de a lányban a láztól már alig volt élet. Ana még egy utolsó próbát tett.
– Fürj ez a lány mégis, király.
– De egy szajha szíve kopog benne. Amit mondtam, megmondtam. Hasad a hajnal, visszatérek az égbe, mert nyomomban fivérem, a Nap-király.
Ana tehát nem tudott többet tenni, visszavonult kastélyába.
A Hold-király felszállt ezüsthintaján a sötétkék boltozatra. És mit lát?
Ezüsthajú felesége éppen vajúdott, hogy egy újabb csillaggyermeknek adjon életet. Megörült a Hold-király! De rögtön meg is fagyott a szíve, mikor szertenézett, és látta, hogy megtelt már gyermekeivel az ég, s a születendő gyermeknek már nincs hely a birodalmában. Hideg könnyeket hullatott, magához hívta legidősebb leányát, és ledobta az égről.
A völgyben a Leilák látták, ahogy lehullott a fénylő csillag a földre, és égi házzá, kis csigává változott, és meghalt. Ahogy sírva utánanézett a Hold-király, ráesett a pillantása Lolerme kompániájára is.
Megjelent a Nap-király első hegyes sugara a hegyek között, és Lolerme már alig élt. A Hold-király menekültében még Tharigyi után kiáltott, és megparancsolta neki, hogy szedje össze szőreit Lolerme hasából.
A Hold azóta is nagyon szenved, ha időről időre el kell taszítania egy-egy gyermekét; az asszonyok meg porrátört szarvasbogarat és rákhéjat visznek magukkal kis zacskóban, nehogy szerencsétlenül járjanak a szülésnél!
Lolerme meggyógyult, s fel is nevelte gyermekét.
Így volt, igaz volt! Azért is tudom, mert az apám gyakran megénekelte, hogy:
„Mikor anyám megszült engem,
Ott feküdtem a zöld réten;
Csak a szellő csókolt engem,
Eső volt a keresztvizem;
Nem is ügyelt senki reám,
Gólya volt a keresztapám.”
Legyetek szerencsések, testvérek!
