A régi sláger szerint: minden asszony életében van egy pillanat… A dal üzenete egyértelmű: az életben elénk toppanó kísértésnek nem szabad engednünk, bármily körmönfontan is akar minket a sötét oldal felé csábítani.
Írók életében ez a próbatétel leginkább felkérések formájában jelenik meg. A felkérések különleges alfaja pedig a tematikus, csúfabb kifejezéssel élve szponzorált felkérés. Jó esetben nemes ügyek, fontos társadalmi kérdések, érzékeny témák alakját ölti. Nincs kedved mozgássérültekről írni? A cukorbetegek problémáiról? A hetényegyházi iskolabuszról? A biokertészetről?
A szerző ilyen esetben persze azonnal előkapja a táskájában hordott ezüstkardot, vívóállásba helyezkedik, és az kiáltja: apage! Mert ha nem így tesz, és egy pillanatra is meginog, még rájöhet, hogy neki igenis van mondanivalója az adott témában. Egy jó szerzőnek bármilyen témában van mondanivalója, ez alaptétel.
Általában ezekben az esetekben a megvalósult művek minősége egészen széles skálán terjed. A skála egyik végpontja a vállalhatatlan, a másik a becsületes munka. De szerencsére ebben is, mint mindenben, vannak kivételek. Ezek azok a szövegek, amelyeken egyáltalán nem lehet észrevenni, hogy, úgymond, megrendelésre készültek, nem az alkotás patetikus és ellenállhatatlan ereje segítette őket a létezésbe, hanem bizony a szerző fejvakarva ült le a billentyűzet elé, hogy akkor most írjunk a…
Szentendrei Skanzenről.
A szentendrei Skanzen egyetlen szerencséje, hogy nagyon jó érzékkel kérték fel Molnár Krisztina Ritát. Talán valakinek derengett a PR-osok közül, hogy a Malénában mintha szó lenne valami múzeumról is… mindenesetre akár tudatosan, akár ösztönösen választották ki erre a feladatra a múzeumpedagógusi végzettséggel is rendelkező költő-írót, a piros jokert húzták a pakliból.
A Mákszem és Gubó eltűnődik című mesekönyv ugyanis egy teljesen normális mesekönyv, amelyik tökéletesen elhiteti velünk, hogy épp véletlenül a Skanzenben játszódik. Az első sorától az utolsóig hiteles, talán azért, mert MKR nem törekedett arra, hogy a bejárattól az ajándékboltig mindent, de mindent beleszuszakoljon egy történetbe, hanem biztos, de könnyű kézzel választotta ki azokat a helyszíneket és tárgyakat, amiről tényleg van mondanivalója. Márpedig a szerző költészetéből-prózájából nyilvánvaló, hogy millió láthatatlan szállal kapcsolódik a mindennapok mágiájához, a régmúlt haldokló szokásaihoz, sőt egyesek azt is állítják róla, hogy nyaranta saját maga szárít gyógynövényeket.
Mákszem és Gubó meséjében egy ikerpár eltévedését kísérhetjük nyomon. A két kisiskolás a múzeumi foglalkozásra érkező osztálytól maradt el – az eltévedés, mint irodalmi toposz pedig remek eszköz a környezet és a környezethez való viszony, illetve annak változásainak bemutatására. A két főhős úgy egészíti ki egymást, mint a kínai jin-jang jelben a fekete és a fehér mezők: Mákszem (természetesen) apró, mozgékony, gyors eszű kíváncsi és vagány kislány, Gubó, a bátyja sokkal megfontoltabb és kimértebb, viszont kevésbé felületes. Kettejük jelleme könnyedén viszi a hátán a természetesen nem túl bonyolult cselekményt, párbeszédeik, ha nem is hatnak sokkoló meglepetésekkel, de élvezetesek, élőek, és anélkül maiak, hogy erőltetnék a kisiskolás szlenget.
Ebben a történetben persze nem a bejárt út, azaz a cselekmény a legfontosabb, hanem azok a személyek, történetek és gondolatok, amelyekkel az út során találkozik a két gyerek. A Skanzen legizgalmasabb helyszínei nem csak megelevenednek, hanem fel is tárulnak a vándorok és az olvasó előtt, de úgy, hogy csak egy-egy apró részletet mutatnak meg magukból, de azt mélységben, valósan, alaposan. A Skanzen jellegzetes helyei és munkatársai kézről-kézre adogatják a gyerekeket, akik mindenhonnan gazdagabban indulnak tovább, mint ahogy érkeztek.
A könyv másik legfőbb értéke maga a szöveg, MKR finoman díszített, pontos, művészi mondatai. A költő prózában is költő, sőt, akkor is költő, ha parkol, vagy ha kávét iszik. Molnár Krisztina Rita a Mákszem és Gubó írása közben is költő volt, eszébe sem jutott, hogy kihagyjon egy-egy felkínálkozó metaforát, de azt is pontosan kicentizte, hogy hol van a határ a kisiskolások számára már olvashatatlan alanyi poéma és a fogyasztható lírai hangvételű próza között.
Schall Eszter rajzai egészen másfélék, mint amiket MKR gyerekkönyvei esetében megszokhattunk, de ez a frissesség, ez a másmilyenség kifejezetten jót tesz a könyvnek. A líraiságot finom realizmussal, a ráérős történetmesélést dinamizmussal ellenpontozza, nem szépelgi el, nem dagályosítja az illusztrációkkal a szöveget. Nem sokan gondolták volna, hogy ez a két művész ilyen jó párost alkothat, de hát a nutellás-uborkás zsemlére is fanyalog mindenki, aki még nem kóstolta.
A lelkes meseolvasók örülhetnek tehát, hogy MKR engedett a kísértésnek, és megírta a Szentendrei Skanzen könyvét. Még akkor is, ha a Skanzen maga hálátlanul háttérbe szorul a történetben – ugyanis minden bizonnyal épp ez a titok, ettől lett a Mákszem és Gubó olyan jó kis mese, amilyen.
Mészöly Ágnes
