Zille
Ha csak úgy mondják, vagy még inkább, ha csak úgy mesélik, és nem látom ezzel a saját két szememmel, bizonyára el sem hiszem. De mert láttam, és éppenséggel ezzel a két szememmel láttam, hát azt kell mondanom, sok csodálatos dologgal találkoztam életemben, de ilyennel kevéssel. Vagy talán eggyel sem. Sírt is eleget szegény Habakuk király bánatában, míg bele nem törődött a megváltozhatatlannak tűnőbe. De hogy most már arról is beszéljek, amiről akarok, meg kell neveznem csodálatom – és Habakuk király bánatának – a tárgyát. Ez pedig nem volt más, mint Zille királykisasszony. Annak is leginkább a mérete. Mert Zille nem csak éveinek számában volt a legkisebb lánya a jó királynak, de testi mivoltában is az volt. Zille ugyanis akkorkának született, mint egy babszem. Nem kisebbnek, és nem nagyobbnak. És hiába telt-múlt az idő, a királykisasszony nem lett egy centivel sem nagyobb annál, amekkorának megszületett. Zille királykisasszony egyszerűen elfelejtett nőni. Habakuk először morgolódott: hiszen, csak a kenguruknak szokott babszemnyi utódjuk születni! – mondogatta elkeseredve, lelke mélyén azonban reménykedett abban, hogy majd csak emberméretűvé cseperedik a lánya. És itt elszóltuk magunkat. Emberméretűvé! Mert bizony, nem is vették emberszámba szegény kis teremtést még a testvérei sem – a lányok is nagyon gonoszak tudnak lenni! Babszem Királykisasszonynak, Mütyürű-Szütyürűnek csúfolták, labda helyett egymásnak dobálták, tréfából markuk sötét börtönében tartották, s még akkor volt a legjobb sora, ha egyszerűen zsebre vágták. Ez utóbbi cselekedetben senki gonoszságot ne sejtsen – maga Habakuk király is külön zsebecskét varratott királyi palástjára az udvari szabóval, amelybe, kényelme kedvéért, egy kis széket is tetetett, azon üldögélt Zille, amikor az apját a palota egyik végéből a másikba szólította királyi teendője. Külön kis tányérkákat készíttetett az étkezésekhez Habakuk a lánya számára színaranyból, kanalacskát, villácskát, késecskét tetetett melléjük két oldalról. S mivel kicsiny volt a királykisasszony, ahogyan ezt már sokadszorra is elmondani vagyunk kénytelenek, nem állta meg a király sem, hogy ne becézze, de ő nem Babszem Királykisasszonynak, nem is Mütyürű-Szütyürűnek hívta, hiszen az csúfolásnak tűnt volna fel, utalván a királyi teremtés szerény méreteire, hanem Zizinek, és így már királyi kegynek volt tekinthető a becézés. Öntetett neki aprócska aranykoronát, ujjára készíttetett apró aranygyűrűt, egyszerre hármat is. Minden ment a maga útján, a legnagyobb rendben, amikor történt…
Történt, mert valami mindig történni szokott a mesékben, hogy egy napon elkezdett szállingózni a hó. Habakuk megdörzsölte a szemét, de megdörzsölték a szemüket mind az alattvalói is, hiszen augusztus volt, percekkel az előtt még száz ágra sütött a nap, a szegény emberek gyerekei klott gatyában fürdőztek a Hattyús Kastély kerek tavában, hiszen megengedte nekik az ott fürdőzést a király, olyan forróság volt, megsült volna a kőre loccsantott tojás, már, ha valaki ilyesmire pazarolta volna az éteknek is finom és drága tojást.
Először csak pár hópehely pilinckézett alá az égből, aztán egyre több követte, végül olyan sűrű havazás indult meg, hogy az ember nem látott az orránál tovább.
- Megbolondult a természet – mormogott magában Habakuk, de hangosan csak annyit mondott: különös, nagyon különös.
Esett a hó, még inkább zuhogott egész nap, majd egész éjjel, az éjt nappallá, vagy fordítva, a nappalt éjjellé téve, egyre csak zuhogott, valósággal betemetve Habakuk király birodalmát. És nem csak valósággal, de valóságosan is. Az emberek, összes szegényes göncüket magukra húzva, a házaik tetején kerestek menedéket – s találtak levegőt – a hó tömege elől és alól, a gazdagok palotájuk tornyaiban vacogtak sértődötten, hogy még velük is megtörténhet ilyesmi, akkora volt a hó, hogy a Hattyús Kastély tornyai is meg-megrogytak alatta. Habakuk király három gatyában és két nadrágban vacogott a vastag királyi palást alatt, és várta, hogy valami történjék. De bizony, semmi egyéb nem történt azon kívül, hogy ömlött az égből a hó a birodalomra megállíthatatlanul.
Nem meglepő hát, hogy Zille királykisasszonyról megfeledkeztek ebben a nagy ijedelemben. A királylány békésen üldögélt az asztalon arany kis evőeszközei mellett a gazdag ebéd maradékai között, és egy rizsszemmel játszott önfeledten. Váratlanul hatalmas szarka vitorlázott be a nyitva felejtett ablakon, lecsapott az asztalon meglátott fényes tárgyra, ami nem volt más, mint Zille aranytányérja, és a levegőbe emelkedett vele. Zille azonban, látván, hogy a nagy fekete madár az ő tányérkájára tör, megragadta az aranyedény szélét, így a mohó szarka a babszemnyi lánnyal együtt emelkedett fel a magasba.
- Szállani, szállani, szállani egyre! – nevetett vidáman Zille, föl sem fogva, milyen veszélyes játék kezdődik el vele, ahogy így repülnek a világ fölött, messze maguk mögött hagyva a Hattyús Kastélyt, messze maguk mögött hagyva Habakuk király hóval borított birodalmát, messze maguk mögött hagyva az emberi világot –, szállani, szállani, szállani egyre!
De hová repül ez megveszekedett tolvaj szarka, vagy ha úgy akarod, szarka-tolvaj?
Nem volt, aki megkérdezze tőle. Annyi bizonyos, így utólag, hogy a világ végéig is elrepült a hatalmasra megnőtt jószág, csőrében az arany tányérkával, melynek peremébe kapaszkodva ott lógott-lengett az iciri-piciri királykisasszony, Zille.
- Na, mit hoztál, tolvajkirály? – csendült meg egy hang a tányérka fölött, melyet egy hatalmas asztal virágokkal mintás abroszára ejtett le a szarka.
(Zille királykisasszony szerencsére nem szegte nyakát az eséstől, kezét-lábát sem törte, amikor a tányér az asztalra koppant a magasból, ügyesen elhengeredett az oldalán, felült, és kíváncsian várta a fejleményeket.)
- Arany tányért hoztam, az utolsó darabot. Kérem a fizetségemet! – így a szarka. – Tartsd meg az ígéretedet, add vissza emberi alakomat, és engedj vissza a hazámba!
A másik, aki nem volt más, mint a Szélkirály, sokáig nem válaszolt. Forgatta az apró tányért hatalmas ujjai között, majd elnevette magát.
- Ilyen kis tányért nem láttam életemben! Ez nem is tányér! Ez csak egy aranypaca. Ez meg itt, ez meg itt… micsoda? Ez a morzsa, hogy kerül ide? – kérdezte szórakozottan, és az ujjai közé csippentette Zillét.
- Jaj, ez fáj! – kiáltott fel a királykisasszony. – Azonnal engedj el, nagy ronda emberállat, akarom mondani, óvatosan tegyél le az asztalra, mert ha megharagszom, akkor jaj neked!
Mert azt nem mondtuk el eddig, nem nagyon volt rá okunk, hogy Zille amilyen kicsi volt, olyan hirtelen haragú is, és amikor haragudott, akkor bizony még Habakuk király is a nyaka közé húzta a fejét. Szélkirály azonban mit sem tudhatott erről a tulajdonságáról. Kíváncsian szemlélte a beszélő babszemet. De rögtön meg is tapasztalta, hogy a babszem nem kukoricázik vele, amikor közel emelte a szeméhez, hogy jobban lássa, nos, akkor kapott is mindjárt két akkora pofont két oldalról a két kicsi tenyértől, hogy a két szeme szikrázott belé.
- Netene! – csattant föl –, amilyen kicsi vagy, olyan vadóc! Mitől vagy ilyen ideges?
- Nem szeretem, amikor közelről mustrálnak vizenyős szemekkel – válaszolta Zille, csöppet sem megilletődve Szélkirálytól, akiről, persze, nem tudhatta, hogy maga a Szélkirály. – Nem szeretem, ha nem mutatkoznak be, és nem hódolnak királykisasszonyi rangom előtt.
Szélkirály elámult a kislány bátorságán és talpraesettségén. De bemutatkozott ám menten, és amikor megtudta, honnan hozta el tévedésből a szarka az apróságot, még azt is elmondta neki nagy hirtelenjében, hogy ő küldte rá a rettentő havakat Habakuk király birodalmára, éppenséggel mérgében.
- Aztán mi volt, ami olyannyira felmérgesített, gőgös Szélkirály? – kérdezte Zille.
- Nem mi, hanem ki. Atyád, Habakuk király mérgesített fel.
- És ugyan mivel? – kérdezősködött tovább a kislány.
- Régi történet – fogott hozzá a rövid meséléshez Szélkirály. – Legkisebb unokám, Nyugati Szelecske elcsatangolt itthonról, és hogy, hogy nem, rossz szokása volt ez, a Hattyús Kastély kertjében kötött ki. Abban a kertben sétálgatott éppen Habakuk király a könnytavát nézegetve, aranyhalait csodálva.
- És, és, és? – türelmetlenkedett Zille.
- És, és, és, mit és, és, és! – csattant föl sértődötten Szélkirály. Ne és-és-és-ezz! Amúgy is igyekszem rövidre fogni a mondókámat. Nos, az én legkisebb unokám, Nyugati Szelecske, játékból megcibálta a király lecsorgó bajuszát.
- Ja, ja, bajusza az van neki, nagy és lecsorgó – nevetett Zille, de meg is hatódott, ahogy így az ő gondos, lecsorgó bajszú apjára gondolt.
- De a királyoknak nincs humorérzékük – folytatta Szélkirály. – Unokámat elfogatta, egy hatalmas kulacsba bezáratta, a kulacsot a palota feneketlen kútjába dobatta, most ott raboskodik Nyugati Szelecske, s fog raboskodni az idők végezetéig; ha csak valahogy ki nem menti onnan… valaki. De senkinek sincs eszköze hozzá. Bosszúm viszont nem maradt el. A világ összes havát odafújattam gyermekeimmel, unokáimmal, Habakuk király birodalmára, mit sem törődve azzal, nyár van-e vagy tél! Fulladjanak bele a hóba az emberek, a házak, paloták, fulladjon bele maga Habakuk király is negyven porontyával egyetemben.
Megszomorodott erre Zille. Mi lesz már most az ő apjával, mi lesz már most az ő testvéreivel? Betemeti őket a nagy hó, hírük-hamvuk se marad tavaszra, amikor ismét zöldbe és ezer virágba borul a világ. De lesz-e tavasz még valaha Habakuk király birodalmában?
A Szélkirály vagy elálmosodott, vagy elunta a saját meséjét, mindenesetre fogta magát, és úgy, ahogy volt, ültében elaludt. Zille most a szarkát kérdezgette tovább.
- Ha jól értem, te elvarázsolt ember vagy!
- Az lennék – vonta meg szárnyát a szarka –, nem más, mint Habakuk király hajdani első kuktagyereke.
- Igen, igen – tűnődött hangosan Zille –, hallottam, hogy voltál, aztán egyszerre eltűntél, és onnantól kezdve már nem voltál.
- Valahogy így – krákogott a szarka. – Sajnos, rosszba keveredtem. Megkívántam a király legszebbik aranypoharát, és egy este a zsebemben „felejtettem”. Elloptam, no, de nehéz ezt így kimondani! Kilesett az ablakból az a huncut Nyugati Szelecske, aki mindig a palota körül kódorgott, mert szerette bámulni a tornyokon a hattyúk táncát, látott mindent, s amit látott, elmesélte az apjának, a Szélkirálynak, akivel az imént találkoztál. Ő pedig személyesen jelent meg a Hattyús Kastélyban, s mert igazságot ismerő lény volt világ életében, büntetésül átváltoztatott szarkává, és addig nem is adja vissza eredeti alakomat, míg büntetésből száz mázsa aranyat össze nem lopok neki a világból. Már épp csak egy kevéske hiányzott a mennyiségből, amikor az ablakon berepültem hozzátok –, mert mi tagadás, folyton oda vágyom vissza, Habakuk Király birodalmába, ezért aztán onnan lopom az aranyat, mikor mennyit bírok. Már a végén járok a harácsolásnak. Azt hittem, elég lesz az a kis aranytányér, ami ott fénylett az asztalon, hogy kiegészítsem a hiányt a száz mázsához. De úgy látom, egy cseppnyi arany mégis hiányzik a szabadulásomhoz.
- Miért nem hoztál el többet az asztalról? – kérdezte Zille. – Voltak ott hatalmas aranytálak, sok-sok aranytányér, kanál, kés, villa…
- Hoztam volna, de okos ám a Szélkirály! Épp annyi aranyat kell hoznom, amennyit a serpenyője mér, se egy grammal többet, se egy grammal kevesebbet.
No, erre már felriadt a Szélkirály. Előkapta a mérlegét, rádobta az aranytányérkát, és elégedetten elvigyorodott.
- Ez kevés, szarkagyermekem. Valami kevéske hiányzik a mennyiségből, hogy épp annyi legyen, amennyi a szabadulásodat meghozhatja.
- Ezen könnyen segíthetünk! – kiáltotta Zille, és lekapta a fejéről a koronácskáját, lehúzta ujjairól a három aranygyűrűcskét, és a mérlegre dobta. – Na, ha még ez sem elég, akkor igen nagyon csodálkoznék.
A mérleg két nyelve éppen egymással szemben állt meg. Nem volt bizony grammnyi híja sem a szarka által összehordott, a király által követelt, aranymennyiségnek. Épp annyi volt, amennyinek lennie kellett.
- Tartsd meg a szavadat, Szélkirály – kiáltotta a szarka –, változtass vissza emberré engem!
Szélkirály azonban ujjai közé csippentette Zille apró koronáját, és így szólt:
- Ha most csettintenék, visszaváltoznál szarkából kuktává. De hogyan jutnátok vissza Habakuk király birodalmába? Hogyan szabadítnátok ki Nyugati Szelecske unokámat a feneketlen kút fogságából?
A szarka méltatlankodni kezdett.
- Kiszabadítani? Erről szó sem volt eddig.
- De most van! – mosolygott a Szélkirály. – Visszarepülsz ezzel a pöttömséggel a hazádba, mert egyedül csak te szállhatsz le a feneketlen kút fenekére, és szabadíthatod ki onnan az unokámat.
- És mi lesz a sok hóval, faggyal, jégvirággal és fojtogató köddel? – kérdezte Zille.
- Ha a fiam fölér a kút peremére, kérjétek meg, fújjon háromszor a sípjába. Ha belefúj, meg fogtok érteni mindent.
Mit volt mit tenni, Zille fölkapaszkodott a szarka hátára, el is érték a Hattyús Kastélyt, melyeknek már csak a toronydíszeik látszottak ki a hóból. A szarka szárnyaival hosszas küszködéssel ellapátolta a feneketlen kút torkáról a havat, és egyszerűen belezuhant a mélységbe. Kisvártatva egy kulaccsal érkezett vissza a kút peremére.
- Még szerencse, hogy az aranyat nem fogja meg a tél, rögtön rátaláltam a kút fenekén a csillogásra!
Zille királykisasszony segédkezett, már amennyi segítséget jelentett az ő pici marka, lecsavarni a kulacsról a kupakot, ki is röppent onnan kéken ragyogva a Nyugati Szelecske.
- Hékás – kapott utána a szarka, mert rögtön el akart röpülni, vissza a hazájába –, hékás, neked még van itt egy kicsi dolgod. Nagyapád, a Szélkirály azt üzente, háromszor fújj bele a sípodba, azután mehetsz.
A Nyugati Szelecske készségesen belefújt egyszer a sípjába. S láss csodát! Megállt a hó, kék lett az ég, kisütött a napocska, kissé álmosan, de szorgosan szórta lefelé a sugarait. A Nyugati Szelecske másodszor is belefújt a sípjába. A hó, mintha eddig ott se lett volna, eltűnt az egész birodalomból, zöldelltek a rétek, virágoztak a mezők, méhecskék szálltak a levegőben. A Nyugati Szelecske indulni akart, de a szarka visszatartotta.
- Hékás, adós vagy még a harmadik sípszóval.
Nyugati Szelecske derűs arccal belefújt a sípjába. És az igazi csoda most következett el. Zille királykisasszony nőni kezdett, nőtt, nőtt, egyre nőtt, mígnem egy csodás, délceg királykisasszony nem kerekedett ki belőle.
- Hát ez meg hogyan? – kiáltotta boldogan.
- Te akkor születtél – hallatszott távolról, talán a hegyek mögül, Szélkirály hangja –, amikor Habakuk király az unokámat a kulacsába záratta. Nyugati Szelecske összement akkor, hogy beleférjen a kulacsba. Úgy döntöttem, a király lánya sem lehet nagyobb egy babszemnél addig, míg az én unokám ismét vissza nem nyeri az alakját!
- Tehát én… én… én igazából… igazából nagy vagyok, mint a testvéreim?
- Most már igen – nevetett Nyugati Szelecske.
- Na jó, de velem mi lesz? – méltatlankodott a szarka.
- Igaz is – suhogott távolról Szélkirály hangja –, a kis koronát a mérlegre dobom… a mérleg két nyelve megállt egymással szemben… hát akkor… büntetésed lejárt! Legyél megint kukta!
Csettintés hallatszott, s lám, eltűnt a szarka is. De nem ám kukta állt a helyén, hanem egy délceg fiatal legény. Hát persze, persze! Az évek jöttek-mentek, a kukta is megemberesedett, pontosabban, megfiatalemberesedett az idők során. Meg is akadt rajta Zille királykisasszony szeme. Így aztán, amikor Habakuk király elé vergődtek, tisztázni végre dolgaikat, Zille királykisasszony annak rendje és módja szerint meg is kérte az ifjúvá érett hajdani kukta kezét. A király pedig boldogan hozzáadta lányához a kuktát, ki is nevezte rögtön második főszakácsának, s csak azért nem elsőnek, mert az addigi főszakácsot nem akarta megbántani azzal, hogy ok és megfelelő indok nélkül leváltsa. Így az esküvőn már alig akadt érdekesség. Kit lepett volna meg a rengeteg arany, a teméntelen kristály, a százegy fogás az asztalokon. Zille királykisasszony sem volt már akkora, mint egy babszem. Minden olyan volt, mint amilyen megszokott lehetett a palotában. Hajnaltól hajnalig táncoltak a vendégek, ronggyá foszlottak a topánkák, a szattyánbőr csizmák. Amikor aztán, a mulatság hetvenhetedik napjának éjszakáján elálmosodott Habakuk király, s aludni indult, odahajolt Zille királykisasszony füléhez, és belesúgott valamit. A királykisasszony elpirult, és boldog csókot lehelt királyi atyja arcára. Vajon, mit súgott a fülébe a király? Talán azt kérdezte tőle, szólíthatja-e még ezentúl is Zizinek. De az is lehet, hogy mást. Mindenesetre Zille királykisasszony gyönyörűséges arcán még sokáig ott tündökölt a fülébe súgott, atyai szavak okozta lányos, boldog zavar.
