Ovi
Danika nagy kedvence a kocka.
“Kocka leszek, ha megnövök” – mondja.
“De nem mint apukám,
tömör se, de nem ám,
én kék leszek, üreges, és csonka”.
Sarokban álldogál Rambó,
két keze mindegyik kampó.
Tanakszik a néni,
mi legyen, csak nézi,
jó lesz mint kabátakasztó.
Luca, hogyha nem látja senki,
elkezdi a bőrét enni.
Megrágja a bőrét,
a körmét, a szőrét.
Így szeret ő magában lenni.
Petikét sötétben egy rokon
viszi el, nem veszi ezt zokon
“Apukám a betmen.”
Mi azt mondjuk: “Rendben”.
Lógicsál tovább a plafonon.
Volt egy fiú, úgy hívták, Vencel.
Beléfolyt valami vegyszer.
Már nem is emlékszem,
hogy is volt, csak féltem.
Nem is jött többször, csak egyszer.
Van egy lány, nincs neve, jele pí.
Annyit ül, hogy a por belepi.
Fejében elszámol,
százig és elájul,
ha tüsszög. Mindenki szereti.
És én is itt kuporgok egy pad alatt.
Jólesik, ha bámulhatok másokat.
Sosem leszek olyan
mint ők, de komolyan!
Mindenki gáz, csak én vagyok kődarab.
