Nádudvari Péter a budapesti Kozmutza Flóra Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményben tanít magyart és ének-zenét, de közben gyógypedagógiát tanul, valamint zeneterapeutaként is tevékenykedik, emellett pedig egy értelmi fogyatékosokból összeállt zenekar vezetőjeként dolgozik. Fiatal kora ellenére egész életét, szakmai tevékenységét a fogyatékkal élő személyek megsegítésének rendelte alá. Őt kérdeztük az egyes fejlesztési, oktatási módszerekről, és a fogyatékos személyek társadalmi elfogadásának segítéséről.
Gyerekként ért-e olyan meghatározó élmény, ami egyértelművé tette, hogy a későbbiekben valamilyen segítő szakmát válassz, vagy inkább a családi hagyomány hatása (édesanyád orvos, édesapád szociális munkás) volt ebben a döntő?
Inkább az, amit a családomtól abba a bizonyos, egész életemben magammal hordozandó batyuba kaptam.
A gyöngyösi Autista Segítő Központban zeneterapeutaként veszel részt az intézmény munkájában, nem mellesleg a Hétszínvirág Napközi Otthon értelmi fogyatékos ellátottjaiból összeállt Gyöngyszem zenekar vezetőjeként is tevékenykedsz. A zene, a művészet ennyire jó hatással van a gyerekekre?
A zenés foglalkozásoknak az értelmi fogyatékos és az autista személyek esetében is szerteágazó fejlesztő hatása van. Az énektanulás fejleszti a szókincset, a kommunikációs készséget, a hangszerjáték a finommotorikát, valamint kognitív készségeket és képességeket, a közös zenélés a kooperációs készséget, ezenkívül koncentrációra és fegyelemre szoktat. Az autista személyeket illetően kiemelten fontos a már említett kooperációs és a kommunikációs készségek fejlesztése. Fontosnak tartom, hogy a fiatalok széles érzelmi- és stílusspektrumon tanuljanak dalokat (népzene, könnyűzene, komolyzene – melankolikus, felemelő, vidám stb. hangulattal), hogy a műveltségi és emocionális palettájuk szélesedjék. Föllépéseik a társadalmi integrációt szolgálják, hiszen művészeti tevékenységük szórakoztatja ”ép” embertársaikat, a bennük rejlő értékek egy része megismerhetővé válik.
Milyen terveket szeretnél a jövőben megvalósítani, milyen módszerek foglalkoztatnak, amiket a munkád részének tekintesz?
Szeretném meglévő tevékenységeimet folytatni (zeneterápia, jótékonysági sporttevékenység, minél nagyobb társadalmi figyelem elősegítése), azokban több és több tudásra, tapasztalatra szert tenni, folyamatosan fejlődni. Ennek érdekében rendszeresen konzultálok a kollégáimmal is, akik valamennyi hétköznapon együtt vannak a zenekarok tagjaival, valamennyi helyen igazi csapatként dolgozunk, hiszem csakis összefogással és alázattal lehet minőségi munkát végezni ebben a műfajban. A sok véleménycsere, beszélgetés azt mondatja velem, hogy jó úton járok, ugyanakkor azt mindig szem előtt tartom, hogy soha nem leszek, hiszen nem is lehetek ”kész” szakember, minden próbából, koncertből, megbeszélésből tanulok valamit, a megfelelő szakirodalmakat is olvasom..
Sportteljesítményed mellett se menjünk el szó nélkül. Nem egyszer megcsináltad az Ironman triatlont, a maratont, és ultramaratonokat is futottál. A kilométereidet néha meg lehet venni, és a befolyt összegből a gyerekeknek veszel felszerelést a zenéléshez vagy egy tábor költségeihez járulsz hozzá. Hol tart ez a projekt, érezhetően nőtt-e a támogatók és az ehhez csatlakozók száma, vagy még mindig gyerekcipőben jár ez az egész, az úgynevezett alternatív segítségekhez való civil hozzájárulás?
Akár a figyelemfelhívást, akár az adománygyűjtést illetően is évről-évre fejlődés, gyarapodás tapasztalható. Egyre több média-megjelenést kapnak ezek a tevékenységeim, a támogatandó intézmények és személyek iránt egyre nagyobb figyelem és segítő szándék mutatkozik, valamint az összegyűjtött adományok összege is minden évben nő, az aktuális mindig felülmúlja a korábbit.
Az autizmus világnapján számos program adott arra lehetőséget, hogy az emberek jobban megismerjék ezeket az embereket, hogy tájékoztatást kapjanak az autizmusról. Ennek ellenére úgy érzem, a másmilyenség elfogadásához és megértéséhez még mindig nem elég érett a magyar társadalom. Hogyan vélekedsz erről, milyennek látod a helyzetet, illetve az autisták esélyeit?
Az elfogadást és a megértést illetően az intézmények környezetében, ahol dolgozom pozitív tendencia figyelhető meg, vagyis azokon a helyeken és fórumokon, ahova a munkánk által eljut az ”üzenet”. Viszont országos viszonylatban tapasztalataim alapján még messze áll a helyzet az ideálistól.
Az emberekkel van a hiba, vagy pedig a tolerancia, az elfogadás és megértés azért nem magától értetődő itthon, mert a hagyománya nem alakult ki, a gyökerei nem találtak talajra, avagy a mindenkori politika sem segíti azt, ami fejlettebb demokráciákban, mint Svédországban vagy Dániában nem kérdés? Zárójelben mondom, hogy a magyar társadalmat sújtó szegénység és az anyagi helyzetéből adódó kiszolgáltatottság sem épp az elfogadásnak kedvez.
Véleményem szerint nem az emberekben van a hiba, hanem – ahogy fogalmaztál – a fogyatékos személyeket érintő elfogadás és a megértés hagyománya még nem alakult ki itthon, nincsen megfelelő tájékoztatás, több érzékenyítő programra lenne szükség. A megfelelő szakmai és tudományos körökben magas színvonalú munka és kutatás folyik, azonban még több és több olyan ismertető anyagra lenne szükség, amely a társadalom valamennyi szegmense számára érthető, befogadható és elérhető.
Nem ártana már az iskolákban felkészíteni a gyerekeket, tájékoztatni őket?
Igen, és számukra is szervezni érzékenyítő programokat, természetesen az adott korosztálynak megfelelő szempontok, igények alapján. Például a Waldorf-iskolákban ez már gyakorlat.
Ferenc pápa tavaly meghirdette az Irgalmasság szentévét, és az időszak most november 20-án ér véget. Számodra az irgalmasság, irgalmasnak lenni, mit jelent?
Munkám során sok olyan fogyatékos emberrel találkozom, akinek valószínűleg soha nem lesz lehetősége korlátaiból adódóan diplomákat és nyelvvizsgákat, munkahelyet szerezni, nagy kihívást jelentő sportversenyeket teljesíteni, vagy pl. zeneiskolában hangszerjátékot tanulni. Az, hogy nekem és sok ”ép” embertársamnak mindez sok munka árán ugyan, de- lehetségessé vált, úgy vélem, hogy nem alanyi jogon járó állapot, hanem kiváltság. Ezért is tartom morális kötelességemnek Őket felkarolni, rajtuk segíteni, irgalmasnak lenni hozzájuk azokkal a ”tálentumokkal”, amik nekem megadattak, de nekik nem.
Ayhan Gökhan
