Harmadik rész
A reklám ott a távoli múltban, már jóval a rádió és a televízió föltalálása előtt is megtette a maga hatását. A hirdetések üzenetei az irodalom részei, amelyekkel a gyermek a legelsők között szembesül; a leggyakraban ezek az első nyomtatott szavak, melyeket kiolvas, és az első irodalmi élményei részét képezik. Gyermekkorom idején a leghatásosabb bécsi reklám egy óriásplakátról azt hirdette, a bécsiek kedvence a bécsi ivóvíz – sokat dicsérték tisztaságát és frissességét, már amióta a messzi hegyek térségéből először beszivattyúzták a fővárosba – és az Ankerbrot, a város legnagyobb kenyérgyárának terméke, a kenyér, amelyet a háztartások túlnyomó részében fogyasztottak, beleértve a miénket is. Ezek a hirdetések, ügyesen és hatékonyan, közeli képzettársítást hoztak létre a város meg a kenyér és a víz, a legősibb idők óta az életben maradást jelképező alapélelmiszerek között. Ennél nem is kellett meggyőzőbb képzettársítás: nemcsak az anyám vagy a családi otthon, hanem mindnyájunk tágabb otthona, a város is jó gondomat viseli.
A legtöbb bécsi gyerekhez hasonlóan én is nagyon szerettem a forró Anker-bucit, ugyanannak a pékségnek a termékét, amit reggelire, tízóraira, uzsonnára ettem. Amikor Proust remekműve évekkel később napvilágot látott, a legkevésbé sem ért meglepetésként, hogy a madeleine-sütemény íze hozza elő benne a gyerekkor emlékeit, a megannyi eseményt és helyszínt. A forró Anker-buci iránt táplált szeretetemből kifolyólag jól ismertem ezt a gondolattársítást. Fenséges volt az íze, de az igazi jelentőségét az a meghitt kapcsolat adta meg, amelyet a hirdetőtábla létesített a péksütemény és Bécs között: így egyszerre jelképezhette a szülővárosomat és a kedvenc ételemet.
A gyermek már a szóban forgó korai életkorában sem fogadja el feltétel nélkül az összes irodalmi állítást, amit a városi életről hall. Annak idején – és mindmáig – kimagasló népszerűségnek örvendett két olyan dal, amelyik Bécs fölötte vonzó képét közvetítette – túlcsorduló érzelgősséggel. Ezeket közeli hozzátartozóimtól hallottam, akiket nagyon szerettem. Az egyik a kék Duna szépségét zengi; a másik szerint Bécs az álmok örök városa. Annak ellenére, hogy nagyon szorosan kötődtem a bécsi élethez, mindkét dallal szemben elutasítást tanúsítottam. Nem annyira arról volt szó, hogy elcsépeltnek tartottam őket, hisz az ízlésem korántsem alakult ki még olyan érzékenyen. A kék Dunát dicsőítő daltól azért berzenkedtem, mert tudtam, hogy a folyó színe igazából iszapszürke. Nem kötöttek különösebben kedves érzések hozzá, ezért semmi okát nem láttam, hogy a személyes tapasztalataimmal ellentétben magasztalni kéne. A gyermek tehát, ha az szembemegy a saját tapasztalataival, általában elutasítja, amit az irodalom mondani szándékozik neki.
Bécs az álmaimban is megjelent, előfordult, hogy kellemesen, de gyakorta rémálmok színhelye volt, amelyekben eltévedtem az utcáin. Ez elegendő indok volt hozzá, hogy ne azonosuljak vele, amikor azt éneklik, hogy Bécs az álmaim örök városa. Azt vártam a szülővárosomtól, hogy ne az álmok, hanem az álmok beteljesülésének városa legyen. Az irodalom ennek megfelelően már ilyen alacsony életkorban is csupán korlátozottan formálhatja a gyermek városi létről alkotott fogalmát.
Amikor kinőttem a gyermeki városélmény kereteit, a szépirodalmi művek az egész szemléletembe változást hoztak. Akkoriban például a bécsi kultúra szélsőséges Karl Kraus-i bírálata elegyedett bennem Robert Musil éles, mindamellett szeretetteljes iróniájával, amellyel A tulajdonságok nélküli emberben Bécset lefestette, valamint Strauss és Hoffmannsthal A rózsalovagjának romantikus nosztalgiájával. Ez csupán egy-két megfontoltabb választásom abból a vaskos bécsi irodalomból, amely lehetővé tette a városi létezésről kialakított korábbi kritikátlan képem árnyalódását.
Az irodalmi ábrázolások hovatovább nagyban befolyásolták a többi városhoz való viszonyulásomat, amelyekkel elsőként az irodalmi szövegeken keresztül találkoztam, és csak később mentek át a valóság rostáján is. A Párizsról alkotott képemet mindenekelőtt Balzac, Zola és Proust formálta. Akármennyi időt töltöttem is azután egy ezektől és más szerzők leírásaitól is szerfölött eltérő Párizsban, nagyobb részben továbbra is úgy tekintettem rá, ahogy ezeknek a szerzőknek a műveiből megismertem.
A harmincas éveimben egy minden korábban ismerthez képest egészen másféle városi léthez kellett igazodnom. Nehéz elképzelni két várost, amelyik jobban különbözik egymástól, mint Bécs és Chicago. Az alkalmazkodásomnak azonban lökést adott, amit gyerekkorban magamba szívtam, nevezetesen hogy az igényeim és a törekvéseim kielégülését leginkább a városi létben találhatom meg. Ehhez egyedül arra volt szükségem, hogy megszabadítsam magam attól a belső városképtől, amely az életem egyetlen megfelelő mátrixát a sajátos bécsi jellegzetességekből építette föl, és ezzel párhuzamosan hozzáigazítsam ezt a külső szemmel olyannyira másmilyen Chicagóról szerzett megfigyeléseimhez.
A Chicago-képem megalkotásában is az irodalomból merített képeim segítettek. Ennek hátrányos és előnyös vetületei is voltak, ugyanakkor lehetőséget teremtett rá, hogy a várost ne érezzem ismeretlen entitásnak, amellyel nem győzök megbirkózni. Mielőtt odakerültem, a legerősebb benyomást Chicagóról Upton Sinclair A mocsár című könyvéből szereztem. Amikor azonban már ott éltem, James Farrell Studs Loniganje és a többi Chicagóban játszódó regény lehetővé tette számomra, hogy jóval kedvezőbb képet alkossak a város belső életéről. Alig pár évvel azután, hogy kiolvastam Farrell könyveit, abban a szerencsében részesültem, hogy jó barátjává fogadott. A Chicago déli részén, az ő gyerekkori környékén tett közös sétáink, ahol én akkor éltem és dolgoztam, utánozhatatlan élményekkel segítettek közelebb hozzá, hogy otthon érezzem magam a városban. Ekkor tanultam meg, hogy egy regényíró mennyire másként tekint a szülővárosára, mint, mondjuk, egy politikus vagy egy társadalomtudós. Az utóbbiakról Paul Douglas akkori illinois-i szenátornak, illetve Louis Wirth szociológusnak köszönhetően szereztem ismereteket, akik a Chicagói Egyetem professzoraiként mindketten barátaim és munkatársaim voltak.
Más nem is nyithatta volna jobban föl a szemem, mint ez a három eltérő személy, a három szerző különbségeinek összevetése, akik emberként és íróként is máshogy és máshogyan reagáltak a szülővárosukra. Ők segítettek méltányolnom Chicago különféle érdemeit, ahogy korábban Bécs egyes érdemeinek fölismerésében segítettek engem az ottani szerzők. Mind a két város élményét tehát, amelyekben hosszú évtizedeket töltöttem el, jelentős részben az irodalmi ábrázolásoknak köszönhettem. A chicagói írók váltották ki belőlem például, hogy a bécsi erdőben tett élvezetes kirándulásaimat és a dunai úszkálásaimat pótolni tudjam a nagyon is másfajta, de egyformán élvezetes tóparti kiruccanásokkal és Michigan-tavi fürdőzésekkel. Bécs történeti régmúltjáért és épületeiért Chicago izgalmas elevensége és kortárs építészete kárpótolt.
Az irodalomból, csakúgy, mint Bécsről, Chicagóról is kinyertem a nekem megfelelő képeket, a többit pedig elutasítottam. Még annak idején, Bécsben kétely nélkül elfogadtam, hogy Chicago a banditák és a mészárszékek városa, az utóbbit az Upton Sinclair-olvasmányaimból merítettem. Aztán miután letelepedtem itt, fölfogtam, hogy az itteni életnek semmi köze a bűnözéshez meg a vágóhídhoz, és az én életem mátrixát sem a raktárudvarok teszik ki. Így a város valósága néhány hét leforgása alatt maga alá gyűrte a Chicagóról hosszú éveken át ápolt képemet, a helyét pedig átvette az, amit a korábbiaktól merőben különböző irodalmi forrásokból és ezzel egy időben a várossal kapcsolatos saját élményeimből leszűrtem. Korábbi meggyőződésemet viszont, amely szerint az életem legalkalmasabb keretét a városi lét adhatja meg, Chicagóra is ugyanúgy átemelhettem, és ez nagyban hozzájárult, hogy a Chicago-képem egy olyan várost tárt elém, amelyik kiválóan alkalmas rá, hogy boldogan élhessek benne. Ez azt példázza, hogy a városi életről megszerzett gyermekkori képzetek hogyan befolyásolhatják – és befolyásolják is – a városi lét irányában tanúsított későbbi viszonyulásunkat.
