Második rész
Ha minden jól megy, a gyermek arra a gondolatra jut, hogy élete és lakókörnyezete mátrixa, az anyaméhhez hasonlóan, amelyből átlépett ide, megvédelmezi őt és javarészt előnyös élményekkel gazdagítja. A város többi részét, amelyet csak homályosan vagy egyáltalán nem ismer, ennek a kiterjesztéseként éli meg. Ha a városrész, ahol lakik, biztonságos és mindazt a jót megadja neki, amiről csak tudomása van, az egész városról azt fogja gondolni, hogy az a világ legjobb helye, és egyre megy, milyen gyenge pontjai lehetnek, amelyekkel a felnövése során később óhatatlanul szembetalálkozik. Az efféle tökéletlenségek viszonylag jelentéktelennek tűnnek majd föl akkor, hála a város tökéletességéről alkotott korai meggyőződésének, amely arra épült, hogy a várost tudattalanul a jó anyával feleltette meg, és ez az azonosítás színezte át az összes későbbi, érettebb értékítéletét.
Magam is ezt éltem meg a szülővárosommal, Béccsel. Meggyőződésem, hogy a város kívánatos élményt nyújt, az otthon megismert biztonságból fakadt, s amit a szüleim meg a nagyszüleim meséltek róla, csak tovább erősítette bennem ezt. A városi létről alkotott képem három fő forrásból táplálkozott: egy megkapó történetből, amelyet az édesanyám mesélt el nekem, egy másikból, amelyet fölolvasott, valamint egy hirdetőtábla látványából. Amennyire tudatosan vissza tudok emlékezni, az utóbbi tette a legnyilvánvalóbban világossá számomra, miért is jó a szülővárosomban élni. A tábla üzenete azonban nem jutott volna el hozzám vagy nem tett volna rám mély benyomást, ha egyszerű és földközeli szavaival nem azt az üzenetet erősítette volna meg bennem, amit a szüleimtől és a rokonaimtól már számtalanszor hallottam.
Bécs, ahol megszülettem és fölnőttem, egyúttal a szüleim szülővárosa is volt; az örökségem részeként kezeltem. A városi életről szőtt meglátásaim a szüleim nézőpontját tükrözték; éljenek akármilyen sokan is vidéken vagy más városokban, nekem az akkor sem való. Magától értetődőnek vettem, hogy városban élünk; semmi más nem is tűnt lehetségesnek, elgondolhatónak vagy kívánatosnak. Nem töprengtem rajta, mit ad és mit nem ad meg nekem a városi lét, nem tűnődtem azon, mitől alakult ki Bécs sajátos kultúrája és szépsége, és eszembe se jutott volna megkérdőjelezni ezeket; mindez csak később köszöntött be az életembe. Ahogy a kisgyermek is meg van győződve anyja gyönyörűségéről, meglehet, fogalma sincs, miért az és hogyan, így győződtem meg én is szülővárosom egyedülálló érdemeiről. Nem latolgattam külön, hogy a városi lét mire nyújt számomra lehetőséget; minden lehetőség, amit csak a város kínált, számomra egyenértékű volt az összes létező és elgondolható lehetőséggel. Nem aggódtam, hogy a város kárt tehet bennem – holott a bécsi életnek akkor és később is megvoltak a maga kockázatai és terhei, akárcsak minden más környezetnek –, ahogy a kisgyermek sem aggódik, hogy a családi élet kárt okozhat számára, legyen bármilyen nagy is az a kár.
Családtörténetünk szájhagyományából kimagaslik két történet: az egyiket az anyám mesélte el nekem, a másikat az apámtól hallottam. Biztosra veszem, hogy azért tettek rám ekkora hatást kiskoromban, mert teli voltak egy másik irodalmi hagyomány megannyi jellegzetességével – a tündérmesékével. A bevett meseelemek közé tartozott a gonosz mostoha, aki, hogy saját gyerekeit előtérbe tolja, elűzi a háztól férje előző házasságából származó gyermekét; a gyenge akaratú apa, aki képtelen bátran szembeszállni második feleségével és megóvni tőle első felesége gyermekét; s a kisfiú, akivel mostohaanyja gyalázatosan bánik, majd zsenge ifjúkorában kihajítja őt otthonról, így arra kényszerül, hogy az ismeretlen, idegen világban próbáljon szerencsét – vagy adja meg magát a pusztulásnak. A fiú ezután nagy nehézségek árán, a bátorságának meg az elhatározásának köszönhetően ragyogó sikereket ér el az életben.
Tulajdonképpen mind a két nagyapámnak ez az életútja. Gyermekkoromban nem az ő igaz történeteik miatt hittem jobban a tündérmesékben, hanem pont a mesék győztek meg arról, hogy az ő történeteik is valódiak. Ámbár az apai nagyapám élettörténete sok tekintetben még figyelemreméltóbb volt az anyai nagyapáménál, gyerekként kevésbé foglalkoztatott, hiszen a születésem előtt meghalt, és így sohasem ismerhettem meg személyesen. Hadd kezdjem tehát az anyai nagyapám történetével, akit jól ismertem.
Az anyai nagyapám édesanyja, miután fiút szült a dédapámnak, gyermekágyban meghalt. A dédapám hamarosan újranősült, és a családban sok gyermek nevelkedett együtt. Igencsak szűkösen éldegéltek egy kis cseh faluban. Az anyai dédapám házalóként kereste a kenyerét. Egész héten faluról falura hajtatott, hátha sikerül eladnia azt a halom kacatot, amivel telepakolta a lovaskocsiját. Jámbor zsidóként csak sábeszre tért haza, amit a helyi zsinagógában töltött. Jóformán tehát soha nem volt otthon, s így semmi behatása nem volt arra, mi történik ott a hét során.
A második felesége neheztelt a legidősebb fiúra, mivel neki és saját gyermekeinek azt a keveset is meg kellett osztaniuk vele, amijük volt. Azt is érezte, hogy az apja szereti őt, és attól tartott, jobban szereti majd az övéinél. Ezektől az érzéseitől fűtve egész héten, amíg az apa távol volt, rosszul bánt vele. Ahogy a kisfiú nőttön nőtt, az asszony addig rágta a férje fülét, amíg az beleegyezett, hogy a fiúnak a bar micvója – vagyis, a zsidó vallásos hit szerint, férfivá avatása – után el kell mennie hazulról.
Így aztán a nagyapámat, aki addig sohasem hagyta el a falucskát, amelyben megszületett, nem sokkal a tizenharmadik születésnapja után szélnek eresztették a nagyvilágba. A nagykorúsága alkalmából kapott jó ruhája volt mindene, valamint öt ezüstforintja, nagyjából két és fél dollár, amit az édesapja az indulása előtt lopva a markába csúsztatott. Hogy egyetlen pár cipőjét megóvja, a falujából mezítláb tette meg a százmérföldes utat a nagyvárosba, Bécsbe. Ott, kemény küzdelmek árán, hatalmas vagyonra tett szert.
A nagyapám, majd a lánya, az anyám, végül pedig én is, úgy gondoltunk Bécsre, a szülővárosunkra, mint amely megmentette őt, amikor esélyt adott neki. A város fordította csodával határos módon sikerbe a kilátástalan életét. A száműzött gyermek, számomra legalábbis úgy látszott, Bécsen kívül legfeljebb a népmesében tehetett volna szert ekkora szerencsére. Az arannyal kövezett New York-i utcákról akkor persze még egyáltalán nem hallottam.
Az apai nagyapám története is hasonló. Ő soha nem beszélt a szüleiről, vagy azért, mert olyan korán elárvult, hogy egyáltalán nem is emlékezett rájuk, vagy, mert házasságon kívül született, és az anyja magára hagyta, hogy a szégyent elkerülje. Akármi volt is a születése igaz története, csecsemőkorától egy zsidó árvaházban nevelkedett. Éles elméjét hamar fölfedezték, és rabbinak taníttatták.
Ez az apai nagyapám még mindig elég fiatal volt, amikor a birodalom leggazdagabb embere, a bécsi Rothschild báró a lehető legjobb házitanítót akarta fölkutatni a gyermekeinek. A nagyapámra esett a választása, s így a vidéki kisvárosból, ahol kilátástalan szegénységben rabbinak nevelték, a hatalmas Rothschild-palotába, a fővárosba került. Ott nevelgette, okítgatta a védenceit, akik annyira megkedvelték, s okossága annyira lebilincselte őket, hogy később, amikor már ők vezették a Rothschild-bankot, a vállalat számos részterületével őt bízták meg. Ennek következtében nem csupán nagyon meggazdagodott, hanem a bécsi zsidó közösség társadalmi életére is nagy befolyást gyakorolt. Így hát az apai nagyapám életét is a Bécsbe kerülése változtatta meg csodával határos módon. Efféle dolgok – gyerekkoromban én legalábbis így láttam – csakis Bécsben történhettek meg, kizárólag szülővárosom egyedülálló jellegének segítségével váltak lehetségessé.
A két nagyapám történetét, akik Bécsben találták meg a szerencséjüket, tovább erősítették azok a történetek, amelyeket az anyám mesélt vagy olvasott föl nekem. Például Peter Rosegger, a korszak elismert ottani írója, Amikor még szegény alpesi parasztfiú voltam című önéletrajzában fölidézi, milyen csodálatos változás állt be az életében, miután Bécsbe költözött. Az egyetlen részlete, amelyre máig emlékszem, s amely jelentős hatással volt a bécsi élet kiválóságáról alkotott képem kialakulására, arról szólt, hogyan gyalogolt el iskolái végeztével, tizenhárom éves kora körül egy szál mezítláb Bécsbe – pont mint a nagyapám. Különösen megindító volt, amikor arról beszélt, micsoda boldogság töltötte el, mikor végre-valahára fölért arra a hegycsúcsra, ahonnan már kivehette Bécs körvonalait a távolban. Ez a hely már akkoriban is nagy népi hírnek örvendett, a hagyomány szerint ugyanis a keresztes vitézek feleségei ott szőttek-fontak, mialatt epekedve várták és kémlelték férjuruk visszatértét a Szentföldről. A hegyet egy régi kereszt díszítette, amelyet magam is jól ismertem. Rosegger aggodalommal tekintett onnan a jövőjére, de egyúttal, mondta, elképesztően szerencsésnek tartotta magát, hogy eljutott Bécsbe és megadatik neki, hogy ott éljen. Ahol aztán csakugyan kivételes hírnévre tett szert.
Az én szememben ezek a történetek összemosódtak egymással, és cáfolhatatlanul azt bizonyították, hogy a szülővárosom az a hely, ahol mindenki élni szeretne, és ahol mindenki elérhette, amire a legjobban vágyott: a két nagyapám meggazdagodott, az író pedig hírnevet szerzett.
Kamaszkoromban egy alpesi kirándulás alkalmával meglátogattam a szegény falucskát, ahol Rosegger született, s ahonnan útnak indult Bécsbe. A hely láttán még jobban megerősödött bennem, mennyire jól járt vele, hogy Bécsbe szökött. Soha nem kerestem föl a nagyapáim szülőhelyét, de biztos voltam benne, hogy azok is éppen ugyanilyenek lehettek.
