Első rész
A városi életre adott válaszunkat, a városélményünket az alakítja ki, milyen fogalmakat alkotunk róla otthon és az otthonunk körül még jóval azt megelőzően, hogy közvetlenebb élményeket gyűjtöttünk volna róla. Ezek a korai, hiába homályos, összefüggéstelen és messzemenően idioszinkratikus benyomásaink meghatározzák a város gyermekre gyakorolt hatását, és ezzel együtt azt is, hogy az adott személy miként fogja a későbbi éveiben megtapasztalni a várost és a benne zajló életet.
A gyermek tapasztalatát a világról és a benne elfoglalt helyéről sok minden befolyásolja: az emberi környezetét jelentő személyek, az egymással és vele ápolt kapcsolataik, az, hogy mi történik a szülő és a gyermek között otthon, valamint akkor, amikor közösen kimozdulnak a városba. Döntően ezek határozzák meg, hogy a gyermek később boldogan nyitni fog-e a város megtapasztalására vagy visszariad tőle. Sok múlik azon, hogy a szülei hogyan tolmácsolják felé az élményeit, ez pedig attól függ, bennük magukban milyen érzést kelt a város: az életüket gazdagítja vagy a létüket fenyegeti. Az, hogy ők mit kezdenek a város tapasztalatával és hogyan tekintenek rá, vagy éppen hogyan kerülik és utasítják el azt, megteremti annak a kereteit, hogy a gyermek milyennek látja majd és mivel találja szemben magát benne.
A városélményünk ennek megfelelően az emberek hatására alakul ki; nem az épületek, az utcák, a nyilvános helyek, a parkok, a szobrok, az intézmények vagy a közlekedési eszközök formálják, jóllehet ezek is mind-mind részévé válnak a városról alkotott képünknek, és meghatározzák, hogy szerintünk mit jelent benne élni. A város élménye általában magában foglalja, hogy nagy számú és rengetegféle ember él szorosan egymás mellett, mindannyian tartalmas kapcsolatot ápolnak a közelükben állókkal, és ismeretlenségbe burkolóznak a tömegek előtt. Ebből a hatalmas emberhalmazból elenyészően kevesen számítanak nekünk. A kisgyermek számára ez a családja, a néhány szomszéd és a barátok, valamint más illetők, akikkel gyakran kapcsolatba kerül. Később a tanárok és az iskolatársak is ide tartoznak. Az is kicsi korunktól kezdve befolyásol, hogy a város miről is szól a szemünkben, hogy mit olvasnak föl nekünk, mit olvasunk és mit látunk a tévében. Alapjában véve azonban mindig az emberek határozzák meg, mit jelent számunkra a városi élet, mivel a város élményét a nagy számban jelenlévő emberek alkotják.
Jócskán eltérő hatást tesz egy-egy városlakóra, hogy kényelmes vagy szegényes az otthona, gondoskodik-e a városa az élet könnyebbé tételéről, hol helyezkedik el földrajzilag, és milyen a közigazgatás. Ezek a tényezők döntik el, hogy kellemes a városban élni vagy nehéz, a városlakók biztonságban tudhatják-e magukat vagy kegyetlen élet vár rájuk. Azonban még a lehető legegészségtelenebb körülmények között élő és a legeslegzsarnokibb uralom alatt álló város polgárai is városi létet folytatnak, amíg sokan vannak és szorosan egymás közelében élnek.
Az irodalmi források is ezt támasztják alá. A városélmény leglényegesebb vonásának azt tartják, hogy páratlan emberi lehetőségeket kínál föl és könnyen elérhetővé is teszi azokat. Bármennyire előnyben részesítse is az alkotó a vidéki magányt a nagyváros nyüzsgésével és szorításával szemben, a magaskultúrát és vele együtt a saját irodalmi alkotásai megszületését is, a világvárosi környezet teszi lehetővé. Shakespeare a drámáit nem Stratfordban, hanem Londonban írta, a nyugati világ egyik legnagyobb városában. A japán irodalom csak a tizennyolcadik században, az állandó fővárosként is szolgáló nagyváros, Kiotó létrejöttét követően indult virágzásnak. A mai technikai civilizáció kezdetén, miután hosszú életének legnagyobb részét egy kisvárosban töltötte el, Goethe középszerűnek nevezte a német kulturális életet, mondván, hogy a művelt és tehetséges emberek egymástól távol, szétszóródva élnek, ahelyett, hogy egyetlen nagyvárosba tömörülnének, mint Párizsban, „ahol ott van egy kupacban egy nagy birodalom összes kiváló elméje, és mindennapos érintkezés, harc és versengés útján tanítják és sarkallják kölcsönösen egymást” (Györffy Miklós ford.), ezzel pedig lehetővé teszik, vagy legalábbis nagyban elősegítik a magaskultúra kialakulását. Maga Goethe sem Weimarban kupálta ki a tehetségét, a vidéki kisvárosban, ahol ezek a sorok születtek, hanem Frankfurtban, a kor egyik legjelentősebb német városában.
Csaknem két és fél évezreddel Goethe előtt, az Igazságos Ariszteidész ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg: „Nem szépen-épült, széptetejű lakok, nem jól rakott nagy kőfalak és utak adják a várost, nem hajógyár, ámde olyan lakosok, kik avval, mi megvan, élni tudnak…” (Devecseri Gábor ford.) Thuküdidész tömörebben fejezte ki magát: „nem a falak és az üres hajók, hanem a férfiak alkotják az államot.” (Muraközy Gyula ford.) Nem meglepő módon Shakespeare volt a legvelősebb: „A nép a város.” (Petőfi Sándor ford.)
Euripidész szerint „a boldogsághoz először is az kell, hogy városunk híres legyen”. (Máthé Elek ford.) A középkort és az újkor jelentős hányadát végig az a meggyőződés uralta, hogy csakis a városi levegő tehet bennünket szabaddá, sok helyütt ugyanis törvény rendelkezett róla, hogy a jobbágyot, ha sikerült eljutnia a városba vagy legalább egy évet ott eltöltenie, minden további nélkül szabad embernek tekintsék. Ezen fölül egy átlagos városlakónak viszonylag bőséges alkalma kínálkozott, hogy meggyőződésének megfelelően élhessen és pallérozhassa a szellemét, szert tegyen arra a szabadságra, amellyel igazán önmaga lehet. A biztonságról a magas városfal gondoskodott, ez állt szemben a földesúr önkényével és a gyakori éhínségekkel, a védtelen vidéken végigsöprő háborúk pusztításáról már nem is beszélve.
Manapság sokan úgy vélekednek, hogy a városi élet káros a tüdőre, megnyomorítja az életünket, és olyan szorosan egymás mellé présel bennünket, hogy nem marad egy moccanásnyi terünk sem. A múlt városai persze hallatlanul szennyezettebbek voltak a maiaknál, s lakosaik mai szemmel lakhatatlannak tűnő zsúfoltságban éltek. A városélmény tekintetében a tárgyszerű tények keveset nyomnak a latban a róluk alkotott képünkhöz mérten; ennek pedig elsősorban irodalmi gyökerei vannak.
Az élet ott van, ahol az emberek, és ez sehol sem érvényes jobban, mint a városban, amint a fönt idézett szerzők is nyomatékosan leszögezik. Milyen az élet, milyenek az emberek, milyen is együtt élni az emberekkel – az édesanyánk térdén ülve kezdünk ezzel megismerkedni, gyakran azokból a könyvekből, amelyeket ő olvas föl nekünk. A szüleink képét a városról és a benne zajló életről túlnyomórészt a saját élményeik szabják meg, ezt pedig napjainkban jelentősen befolyásolja, hogy mit olvasnak, vagy mit látnak a televízióban a városi életről.
Miután a városi életről alkotott első benyomásainkat oly gyakran a szülőanyánktól szerezzük, nem meglepő, ha tudattalanul a várost sokszor egy nővel azonosítjuk. A város szellemét, ahol az irodalom nagysága először szárba szökkent, a görög istennő, Pallasz Athéné jelképezte, védelmezte, testesítette meg. A valós életben ugyanakkor, s a tudattalanunkban még annál is inkább, gonosz, pusztító anya is létezik. Így a város a jó vagy a rossz anya képében jelenhet meg előttünk.
A gyermek anyját egyként érzékeli jónak és rossznak; az egyéni tapasztalattól függ, hogy az ellentétes képpárból melyik kerül ki győztesen, noha igen ritkán fordul elő, hogy ez a másik tökéletes kizárását vonná magával. Mivel mindnyájan magunkban hordozzuk a két homlokegyenest eltérő ősjelleg képzetét, sok múlik azon, hogy az élményeink adott részét, például a városélményt, a jó vagy a rossz anya képéhez kapcsoljuk-e.
Ezen a ponton döntőnek bizonyulhat, mit közöl az irodalom a város élményéről. Nem ok nélkül idéztem a városát magasztaló három híres athénit. Habár Athénban nem ritkán hitvány volt az élet, az antik szerzők beszámolója a város élményéről beragyogja az ókori Athént, és két és félezer év múltán is rabul ejti a képzeletünket.
Megannyi másik élményhez hasonlóan a városélményre is igaz, hogy szépségét vagy csúnyaságát az esetek nagyobb részében szemlélője nézőpontjának köszönheti. Nem kevés múlik rajta, hogy, tegyük föl, a Párizsról alkotott képünk kialakítására Goethe dicséretének vagy az Utazás az éjszaka mélyére céline-i átkainak a tükrében kerül-e sor. Miközben elképzelhetetlen, hogy Céline ilyen horderejű íróvá válhatott volna, ha a tehetségét nem táplálja és istápolja a párizsi világváros.
A városélményről gyűjtött irodalmi képeink a sokkal előbb kialakult gyermekkori benyomásainkhoz illeszkednek. Térjünk is vissza az ilyen városélmény kezdeteihez. Korábban már említettük, a gyermek hajlik rá, hogy a várost azokban a fogalmakban gondolja el, mint a körülötte élők. A városélményéről alkotott benyomását az alapján kezdi el kialakítani, amit a legszűkebb lakókörnyezetében megismer. A legtöbb gyermek összesen néhány háztömböt ismer a városából, szempontjai mátrixát ez alakítja.
A mátrix: anyaméh, nem csak a szó eredeti jelentése miatt; a tudattalanunkban így éljük meg. Ez lehet a valaha volt legbiztonságosabb, legkényelmesebb és legkielégítőbb lakhelyünk, ahol mennyei boldogságban éltünk. De az ellenkezőjeként is megélhetjük: elutasítóan meg akart szabadulni tőlünk, rútul kivetett magából a mostoha világba, ahol a kínok kínját szenvedhetjük, ha egyáltalán életben maradunk. Az, hogy a gyermek számára a fölsorolt két lehetőség közül melyik jelenti majd az anyaméh élményét, nem azon múlik, hogy mi játszódott le benne magzatkorában, hanem az utána tapasztalt első élményein – azaz hogy a születése után miként bánt vele az édesanyja. S a gyermek ebben az esetben is hajlamos azokat az érzéseit belevetíteni az összes későbbibe, amelyeket a legelső lakhelyéhez kapcsol.
