Peer Krisztina kötete több szempontból is hiánypótló. Egyrészt hitelesen és emberien beszél a szülők és gyermekeik számára gyakran tabutémáknak számító gyermekkori pszichés megbetegedésekről, másrészt erős szakmai hátteret épít fel a leírtak mögé. Empatikusan közelíti meg a különböző problémákat, reflektálva a gyermek, a szülő, és nem egyszer a pedagógus helyzetére is.
A legtöbb osztályban van egy „rossz gyerek”. Akit a tanárok és a diákok is egyöntetűen felcímkéznek, aki akármit tesz, nem kerül ki ebből a kategóriából. Ha megpróbálunk visszaemlékezni, talán nekünk is beugrik valaki erről a hívószóról – hacsak nem mi magunk voltunk azok. Róluk szól ez a könyv. „Olyan gyerekekről [..], akiket előszeretettel hívunk »rossz gyerekeknek« – tesszük ezt anélkül, hogy pontosan ismernénk, mi rejlik a viselkedésük hátterében.” (17.) A szerző egyértelműen amellett teszi le a voksát, hogy minden esetben járjunk utána, mi lehet a kiváltó oka a „rossznak”, „abnormálisnak” bélyegzett viselkedésnek, azaz derítsük ki, hogy mi bántja a gyerek lelkét?
A könyv tizenegy fejezeten keresztül veszi végig a lehetséges problémaköröket: a mindennapi problémáktól (az alvással, táplálkozással, szobatisztasággal kapcsolatban) a nemi identitás zavarán keresztül a viselkedési és fejlődési zavarokig. Az utolsó két fejezet ebből a szempontból kilóg a sorból – a X. fejezet a mese és játék fontosságát, pozitív hatásait fejti ki, kitérve például olyanokra, hogy milyen életkorban milyen meséket érdemes olvasni a kicsiknek; a XI. fejezet pedig a terápiás lehetőségekről szól, felkészítve a szülőket arra, hogy mit várhatnak el egy terápiától, és milyen típusai vannak a különböző foglalkozásoknak. Az utolsó, számozatlan fejezet pedig a különböző szolgálatokat (gyermekjóléti, családsegítő, pedagógiai) és a gyermekpszichiátria jelenlegi helyzetét tárgyalja hazánkban.
A szerkezet alapvetően hármas: „a fő szövegtörzs és az azt megszakító kommentek mellett a fejezetek végén egy-egy szakértői gondolat is szerepel, ami tudományos terminológiával és professzionálisan foglalja össze az adott egység betegségeinek legfontosabb tudnivalóit.” – fogalmaz a kötet szerkesztője, Mátyás Lara. A különböző fejezeteken belül minden esetben egy-egy kérdés a kiindulópont, például: Mi a generalizált szorongás? vagy Hogyan alakul ki a nemi identitás?, majd további, a fő témához kapcsolódó kérdések következnek. A szerző nagyon figyel arra, hogy olvasói érthető definíciókat kapjanak.
Peer hangsúlyozza, hogy a normalitás csak viszonyfogalom. Nincs biztos kritériuma, hogy mikor van például magatartási zavara a gyermeknek. Minden eset egyedi, és mindegyikük más és más megoldási mechanizmust használ annak érdekében, hogy megküzdjön a problémáival. Bizonyos helyzetekben, például a gyász eseténél a bepisilés, szorongás még nem patologikus, sőt, ha a gyermek nem mutat semmilyen tünetet, inkább az adhat okot a félelemre. Némileg más a helyzet az olyan zavarokkal, amik fejlődési gondokhoz köthetőek, mint az autizmus. Ebben az esetben nem külső tényező okozza a bajt, hiszen ez a betegség az idegrendszer betegsége. Azonban ilyenkor is jellemző, „hogy egyetlen olyan tünet sincs, amelyet önmagában diagnosztikus értékűnek tarthatnánk! A tüneteket mindig a fejlődés tükrében és a teljes viselkedéses kép ismeretében értékeljük.” (143.) A szülő ebben az esetben úgy segíthet gyermekének, hogy kielégíti a speciális igényeit és megfelelő szakemberhez viszi. Ahogy az egyik érintett anya fogalmaz: „A legfontosabb szerepem az életében a gyerekem segítése mellett az, hogy megfigyeljem a motivációit, a kiskapukat, ahol hozzáférhető, ahol keresi a kapcsolódást.” (145.)
Mindeközben ott sejlik a kötet mögött egy másik kérdés: mi bántja a szülő lelkét? Mikor inog meg abban a hitben, hogy jó szülő? Övé a felelősség a különböző zavarok esetén? Peer Krisztina egyetlen dolgot sugall ezzel kapcsolatban: hogy a szülő akkor „elég jó” szülő (és nem tökéletes – hiszen az nem is lehet), ha odafigyel a gyermekére, megfigyeli igényeit, és akkor reagál, amikor valóban szükség van rá. Ehhez sok segítséget ad a könyv azzal, hogy kérdezz-felelek formában, mintegy belehelyezkedve a szülő szerepébe teszi fel azokat a kérdéseket, amelyek megfordulhatnak a fejükben – hiszen elsősorban nekik szól a Mi bántja a gyerek lelkét?. Peer maga is gyakorló anyuka, ez pedig meglátszik a hangvételen, a megosztott tapasztalatokon. A beépített szülői kommentek szintén a szöveg lazítását szolgálják. Amellett, hogy az adott problémát jól illusztrálják, megmutatják azt is, hogy milyen, amikor nem csak elméletben kell például egy ADHD-s vagy autista gyereket nevelni. Vagy esetleg kettőt. Így kicsit enyhülhet a szülőnek az az érzése, hogy valaki olyan ad tanácsot neki, aki nincs benne az adott helyzetben, így nem is értheti meg. Egyszer-egyszer ezek a kommentek még ellent is mondanak a korábban leírtaknak, például a hiperaktivitás pozitívumairól szóló kérdés esetében, ezzel is mutatva az esetek egyediségét, de jellemzően inkább kiegészítik, árnyalják, aktualizálják a felvetett problémát.
A Mi bántja a gyerek lelkét? egyik legfontosabb üzenete, hogy a gyerekek nagyon jól gyógyítják önmagukat, de egyikük „sem úszhatja meg, hogy olyan negatív életeseményekkel találkozzon, amelyek felborítják a lelki egyensúlyát.” (20.) A szülő hozzáállásának, segítőkészségének nagyon nagy szerepe van azonban abban, hogy a gyerek – saját, veleszületett temperamentumán túl – hogyan éli meg az adott problémát. Sőt, vannak olyan esetek, mikor a szülő bajként él meg valamit, ami valójában a fejlődés velejárója, gondolhatunk itt például a mintha-játékokra (mikor a gyerek autó helyett egy skatulyával játszik, és azt nevezi ki autónak), de olyan tabukra is, mint a gyermekkori maszturbáció. Peer olyan kényes kérdéseket is mer feszegetni, hogy mi a teendő akkor, ha a fiúgyermekünk lányruhában akar óvodába menni. Azaz mikortól számít identitászavarosnak, és mikor van szó pusztán kíváncsiságról.
A kulcsszó itt is egyfajta aranyközépút: nem túlaggódni, de mégis odafigyelni az intő jelekre. És ami talán még fontosabb: a kialakult problémákat nem kudarcként, bukásként élni meg. Érdekes, hogy több szülő beszámolójában megjelenik az a momentum, hogy kívülről megbélyegzik viselkedésüket, nevelési módszereiket is, csak úgy, mint a gyereküket (lásd: a rossz gyerek): „Mindenki nevelési hibának tulajdonította a lányunk viselkedését (mi is), és azt mondogatták, hogy nem kellene engednem a »hisztiknek«.” (156.) – írja egy Asperger-szindrómás kislány anyukája. Peer Krisztina kötete abban is segítséget nyújt, hogy a szülők helyén tudják kezelni az adott zavart. Nem csak olyan szinten, hogy elviszik szakemberhez a gyermeküket, hanem saját lelkükben is. A Mi bántja a gyerek lelkét? tehát gyógyító könyv, a szó szoros értelmében.
Murzsa Tímea
