A balatoni gyerekkorról (élőbeszéd-nyersanyag)
Leírom néhány dologról, hogy pontosan hogy történt, pontosabban csak egy nagyon kis szeletéről, ami a Semmelweis utca 43. és 30. között. Biztos, hogy ’90-ben kellett történnie, mert akkor az unokatesóm már járt a barátjával. A Semmelweis 39-ben laktak a Beck általános iskolai legjobb barátjáék, az Ujvárossy Andorék, én akkor csak az ő unokatestvérével, a Polinszky Balázzsal voltam jóban. Ez a(z akkor még veteményes)kertünkkel szemközti üdülőtől két házra van, a párhuzamos utcában. A 43-ban pedig a Robiék, nem tudom, milyenék, aki a legjobb barátom volt. Bár úgy emlékszem, ’89-ben piróztuk szét magunkat, de lehet, hogy ezek szerint a pirózás meg a káromkodás nem ugyanakkor volt, bár én úgy emlékeztem. Noha az is ’90-re vall, hogy a szomszéd házban égettünk szét egy könyvet, és a felújítás alatt laktunk ott, amikor az unokatesóm már szintén járt a barátjával. Érdekes, hogy ez a biztos pont, mert én őriztem őket, hogy szóljak nekik reggel, ha jön a nagymamám a házba, mert ő a miénkben aludt. A tanács volt még akkor és csak padlásbeépítésre adott engedélyt, ezért nem lett emelet, mint jövő évben már a szomszéd házon, de szerintem jobb így, bár az unokatesóm szerint tüzép-barokk (ezt idén mondta már, nem akkor), de szerintem meg a legjobb nyaraló ránézésre is, nem csak elfogultságra. Ezek szerint ’90-ben volt. A 39. és a 43. között valahol (négy ház is van, /a-k meg /b-k) volt egy motorosok tanyája, ahol körülbelül négy motoros volt, akik akkoriban újították a nyugati motorokat és egész nap zúztak. Nem lehetett hozzájuk valóságra férkőzni, mindig feleseltek, meg én is nekik, nem sikerült semmit kideríteni, hogy mi járatban vannak, csak általában félmeztelenül nyomták, ha jól emlékszem, és elég bandatanya-érzülete volt. Akkoriban az egész környezet olyan volt, hogy ha bármelyik házba benéztem, bármi történhetett ott. Most az előbb így néztem be egy üresen álló üvegfalú házba, elég durva. A felnőttek meg olyanok voltak, mint egy állandó délutáni pihenés, elég pihentetőek voltak mindig. A Robival minden reggel kimentünk az ÉPGÉP-stégre (az első volt a Tüzép-stég, ma már egyik sem áll), a mellette levő csónakok egyikébe beszálltunk és piróztunk, gyufákat gyújtogattunk, közben káromkodtunk, hegycsúcsok nagyszabású karimájával. Egyik nap, már a nyár végének a közepe felé, a nővérét is beavattuk, amikor jött velünk a stégre, a káromkodásba. Ez volt a baj, mert ő elmondta a szüleiknek. Az- vagy másnap mentem feléjük, hozzájuk. Útközben a motorosbanda tanyájára végre csapat rendőrmotoros száguldott be! Valamivel lekapcsolták a rejtőzködőket, akik sohasem vallottak fényt, hogy mit csinálnak. Én csak olyasmiket gondolhattam, hogy csajoznak is, meg nyugati cuccokat vesznek. Akkor még volt a ruszki tábor, bár már nem táboroztak benne gyerekek. Ma láttam a fát, amibe oroszul véstek az átnyilazott szívek mellé. ’89-ben voltak utoljára a gyerekek, azt hiszem, de akkor már annyira változott a levegő, hogy a kukoricás emberrel, aki mindig mondta, hogy “mais, mais”, és ment körbe, megegyeztem, hogy én át merek biciklizni a tábor egyik részén, a Semmelweis meg a mi utcánk között, és olykor lezárták az utcákat, amikor a gyerekek mentek fürdeni, és kis úttörők trombitálva lezárták és addig állt a forgalom, s nyilván én kezdtem el a kukoricásnak mondani, hogy át merek menni, csak lökje meg a biciklimet hátulról. Emlékeztem még, amikor úgy kezdtem el biciklizni, hogy a Bandi bácsi nevű szomszéd elengedte a botot a végéből, amin tanított. Úszni is ő tanított, igen tetszett neki a nagymamám. Ma az utódai igen prosztó hangosak, ilyet ő soha nem tett. Reggelenként áthívott, hogy kérünk-e golyót, amin rágógumit kellett érteni. Élete végén már kukázott. Gyakran átjárt a nagypapámmal pingpongozni. A nagypapám nem nézte jó szemmel, hogy a nagymamámnak udvarolgat, de nem féltékenységből, hanem mert érdektelennek találta a témát. Akkor átmentem a táboron, ez volt már az eléggé nagy vívmányom, ugyanis tényleg oldódhatott már a légkör és ezért nem kapcsoltak le, persze elég gyors is voltam. De igazából most nem tartottam be a kereteket, mert ez már néhány házzal odébb van a Semmelweis 43-nál. A ruszki tábornak is volt amúgy stége, a ruszki stég, ami fehér volt, és miután elhagyták a tábort, megnéztük, csak ők soha nem szedték ki télre, mint a többit, ezért iszonyat rozoga állapotban volt. Bementek a rendőrök a motorosokhoz, és ezt látva rohantam tovább a Robiékhoz, és akartam nekik mondani, hogy: “van egy hírem!” Talán el is mondtam, mi történt. De ők erre azt mondták a nővérével: “Nekünk is van egy hírünk. Nem vagyunk többé a barátaid.” Ez a káromkodások miatt lett így, elég hamar átváltott a fiú, aki már régóta a legjobb barátom volt, miután a szüleik megmondták nekik, hogy velem ezért ne barátkozzanak. De ha jól emlékszem, nem is kérdeztem semmit, csak visszamentem a Semmelweis 30-hoz, ami az út túloldalán van, a sarok után. Ott lakott az unokatesóm barátja, ott ültek az unokatesómmal a teraszon. Nem tudom, hogy tudtam-e, hogy ott vannak, vagy csak tippeltem, és ezért oda mentem. Nekik sírtam, hogy ez történt, ők pedig azt mondták, hogy biztos nem igaz és nem lesz így örökké. De nem volt igazuk, mert így lett mégis, azóta se barátkoztunk a fiúval, mára már nem is emlékszem rá, csak a házukra. Az Andorék még ismerik őt. Valami suttyó, de hát ez nem tartozik a történethez, mert minden szereplő szinte az itt. Csak az Andor unokatesója, a Polinszky Balázs mondta, hogy ő továbbra is a barátom, és jövőre már csak vele barátkoztam. A házukkal szemben nyílt a menőség új nagy hevében egy új fagyizó, egy kis kupolás házikóbódéban, nagyon ’70/80s Kádár-style, zöldséges volt benne előtte emlékeim szerint. A ’91-ben nyílt fagyizóban fölkértek minket, hogy biciklizzük be a Szemest, egész az öszödi strandig, és osztogassuk a cetlijeiket, cserébe pedig a nap végén mindig a vendégeik voltunk egy két gombócos fagyira. De ez már a következő évben volt, amikor a Teri néninek segítettem egész nyáron a strandbüféjében, ahol az elolvadt és rosszul újrafagyott jégkrémeket is mindig megehettem. Nyár végére annyira összeszoktunk, hogy följött hozzánk Pestre is még, és taxiztunk, de a rossz Ladába szálltunk be, mert az állt előbb, mint a jó új nyugati autó, és mondta, hogy nem illik a másodikba beszállni, csak az elsőbe mindig, akármilyen autó is. Akkor még egy balatoni büfés nagyon jól élt, de az apám titkárnője is állandóan csak taxizott, egész a kétezres évekig bírta megfizetni. Az is ebben az évben volt, amikor az unokatesóm már nem járt a fiújával, és a fiút látták is télen Visegrádon egy másik lánnyal ölelkezni egy hintán, s már az öszödi strandnál lakó Endivel járt, akibe nem volt szerelmes, csak fess fiú volt, és én megfogdostam az Endi tökét, amikor vitt a biciklijén, amin igen meghökkentek és akartak visszatartani a további ilyen tettektől, csak később olvastam a Nádas mondatát, hogy gyerekkorában minden fiúnak egyszer meg kellene fognia az apja faszát. Akkor a harmadik, a kék stég melletti öbölben állt az unokatesóm a régi szerelmének a barátaival a szörfjeikkel, mivel igen komoly szörfösök voltak, és akkor nekidőltem véletlenül a régi barátja legjobb barátjának a szörfjének és földöntöttem. Ezután ez a fiú meggyűlölt, mert jött a szüleimhez, hogy fizessék ki a szörföt, ami ötezer forint volt, ami akkor egy negyed fizetés volt legalább. Mondták, hogy nincs pénzük, akkor a fiú hajnalban bekiabált az anyámnak a kertbe, hogy “faszkalap, faszkalap, a rohadt gyerekének faszkalap!”. De még jobban megutált, amikor mi már Varsóban voltunk és már lett volna pénzünk, csak már ellappadt az ügy, hogy karácsony másnapján meghalt szívrohamban a papája, és akkor már jövő évben motorral jött a stégbejárón és próbált letaszítani a nádasba a mocsárba, meg ilyenek. Még tíz évvel később, a kamaszkorom végén is lefordult a társaságtól és inkább hazament, amikor egyszer együtt mentünk. A papája halálát ugyanis összekötötte ezzel. Még egyszerre ismerkedtünk meg vele meg az unokatesóm első pasijával, amikor előző nyár végén az unokatesómék lehozták a macskájukat és én mondtam, hogy csinálni is kéne vele valamit, például írjuk ki a kapura, hogy “vigyázz, a macska harap!”. Kiírtuk, de sötét este volt már, senki sem látta meg, ezért mondtam, hogy nem csak kiírni, hanem mondani is kéne, és kiálltam az útra és az arra járó bicikliseknek mondtam, hogy “vigyázz, a macska harap!”. Ők voltak ezek a fiúk, a gonosz, aki később le akart lökni, mondta, hogy jó, akkor próbáljuk ki, ő meghúzza a farkát, a másik pedig tartsa a szája elé a kezét. Az unokatesóm most nyáron mondta, hogy állítólag már eleve őmiatta bicikliztek erre, mert kiszúrták őt, csak váratlan, a legkiszámíthatatlanabb, mégis jellegzetes módon segítségükre siettem (ez pont az, amire az Arendt azt mondja, hogy az emberi cselekvések terén a kiszámíthatatlanra van csak értelme számítani). Ezután járt vele, úgy láttuk, hogy talán már aznap, ugyanis én úgy emlékszem, hogy 1989. augusztus 18-án történt ez, ő pedig tudja, hogy 1989. augusztus 18-tól járt a fiúval. Akkor még volt egyébként helyi taxis is, a Pálinkás Pisti, aki az unokatesómat stírölte és folyton ingyen fuvarra akarta vinni a vadiúj gennyes krémszínű Mercedesével. Nem jött be a taxizás, jövőre már az NDK-sok is csak nosztalgiából jöttek, de azoknak amúgy se volt sok pénzük, akkor büfét nyitott pont a házunkkal szemben. Akkor kértem tőle két deci kólát és ő azt kérdezte, “két geci kólát?”. Húsz évvel később, negyvenévesen meghalt szívrohamban. Azután nyilvános vécét építettek a házunkkal szemközt, a nagymamám igen bánatára. 1989 nyarának végén lehetett az is, hogy mielőtt utoljára visszajöttünk még Szemesre, még előtte a hazafele úton kitaláltam, hogy cirkuszt kellene rendezni, és visszajövet ki is plakátoztam a falut, egy másik, kilencéves lány unokatestvéremet kértem föl, hogy parádézzon majd, aki szegény úgy érezte, hogy ezt kénytelen megcsinálni. Csak aznap délután jöttek rá a szüleim, hogy mi történt, lefújták, körbementek és beszedték az összes plakátokat. De nincsen is durvább, kétségbeesetten festőibb és menthetetlenebb igazából annál, mint nyár végén a Balatonon kitalálni, hogy mit fogok csinálni itt jövő nyáron. Csak az a még furcsább, hogy idén először, amikor visszagondoltam ezekbe a pirózásokba meg pénzlopkodásokba* meg ilyenek, megjelent egy morálszemlélet és azzal nem tudtam egyszerűen hova elhelyezni azt, ami eddig mindig a történetem szabad része volt.
*http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=keseru-haz_3031
