Akkor lesz jó a gyereknek, ha a szüleinek is jó (Szél Dávid: Apapara, Európa Kiadó, 2015.)

741969F
A könyv alakban kiadott blogok szerkezetére általában hatással vannak a blogot, mint önálló műfajt meghatározó sajátosságok. Jellemző ugyanis, hogy az alkotás folyamatjellegű[1], továbbá a szöveg az olvasó felé nyitott, kommentelhető, gyakori a szerző és a blog látogatói közötti párbeszéd, ami szintén alakíthatja a megjelenő posztok tartalmát, és a blog szerkezetét. Az olvasók pedig általában nem az elejétől a végéig, időrendben, könyvszerűen olvassák ezeket az internetes oldalakat, hanem egy-egy részt néznek meg, illetve visszakeresik az őket érdeklő tartalmakat.
A Szél Dávid családi és párkapcsolati problémákkal foglalkozó szakpszichológus és iskolapszichológus 2012 októberében indított blogjának bejegyzéseit tartalmazó könyvön azonban kevésbé érhetők tetten az internetes naplók műfaji sajátosságai, és legfeljebb a közvetlen és személyes hangnem utal arra, hogy az egyes fejezetek eredetileg bejegyzések voltak, amik online felületen jelentek meg először. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a szerző nem csak személyes tapasztalatait osztja meg az olvasókkal, hanem szakemberként is reagál az őt érő helyzetekre, így a kiadvány a hangvétel spontaneitása ellenére is nagyon koncepciózusnak tűnik. Ami valószínűleg az utólagos szerkesztésnek is köszönhető, ugyanis a szerző az Apapara előszavában leszögezi, hogy nem talált ki előre tematikát, mindig az éppen vele és családjával történtekről írt.
Szél Dávid könyve több, mint két éven át vezetett blogja a Herring-féle rendszerezés szerint az ismeretterjesztő, k(nowledge)-log blogok csoportjába tartozik[2], a személyes történeteken keresztül ugyanis lényeges ismereteket ad át, de legalábbis felvázolja a gyermek életének első éveiben a szülők elé kerülő döntéshelyzeteket. A felmerülő témákat pedig- a szoptatástól kezdve a gyermek bölcsődébe adása kapcsán megtapasztalt problémákon át egészen a megfelelő óvoda kiválasztásáig- a lehető legnagyobb alapossággal, minden oldalról körüljárja, azonban könyve mégsem szigorú iránymutatásokat, előírásokat tartalmaz, inkább felvet bizonyos lehetőségeket, melyek közül minden szülő szabad belátása szerint választhatja ki azt a megoldást, ami számára-és gyermeke számára- a legmegfelelőbb. A szerző mindeközben nem tünteti fel magát mindentudó szuperapukának, nem titkolja el a saját nehézségeit, kisebb-nagyobb esetlenségeit. Ez az empatikus, a humort sem nélkülöző hangnem pedig nagyon szerethető, átélhető, és rendkívül élvezhető olvasmánnyá teszi a könyvet. Eközben persze fel-fel bukkan a sorok között az a sajátos, és sokszor rendkívül praktikus szemléletmód is, ami a szerző pszichológus végzettségének és sokrétű szakmai tapasztalatainak köszönhető, és ettől az átlagemberhez képest sokkal több szempontból, illetve összetettebben látja az egyes problémákat. Ugyanakkor azt vallja, hogy semmire sincsen egyértelmű, kizárólagos recept, és a gyereknek akkor lesz jó, ha a szülőnek is az. Ahogy a szerző által is idézett Bruno Bettelheimet fogalmaz: „szabad hibázni, bőven jó, ha az ember megpróbál elég jó lenni”.
A közvetlen hangnemhez közérthetőség is társul, a szerző könyvében rendkívül érthető módon tárgyalja és kommentálja a különböző- hétköznapi emberek számára talán kevéssé ismert- neveléselméleteket (például Mahler fejlődés elméletét). Emellett az Apaparában számos irodalmi szempontból is értékes részlettel találkozhatunk. Miközben a szerző többek között Esterházy Pétert, Nick Hornbyt vagy éppen Sickratmant idézi, maga is számos szépirodalmi elemet csempész a szövegbe. Ilyen például a „Mese habbal” című fejezet, amiben a szerző a gyerekeknek olvasott mesék hangnemében írja le a család egy napját, vagy a „Születésnapodra” című rész, amelyben József Attila versére utal: „Hároméves lettél, te kis fasírt,/Átírhatnám neked József Attist,/De minek?/minek?”
Az Apapara egyik legnagyobb erénye, hogy képes arra, hogy egyfajta közösséget teremtsen az apák között, és hangsúlyozza, hogy az apaság már a gyermek első éveiben is fontos feladat, és a férfiaknak éppúgy jelen kell lenniük az újszülött mellett, és részt kell vállalniuk a feladatokból, mint az édesanyáknak. Ez pedig egyáltalán nem csak azért fontos, hogy valamennyire tehermentesítsék, támogassák a nőket, és segítsenek nekik abban, hogy a hagyományos szerepkörük mellett másra is maradjon idejük, hanem mert a férfiak tevékeny részvétele jó hatással van a gyermek fejlődésére, és az együtt töltött időnek köszönhetően az apa is pótolhatatlan élményekkel lesz gazdagabb.

[1] Juhász Valéria: A blog műfaji attribútumai, http://www.juhaszvaleria.hu/wp-content/uploads/2010/04/A-blog-m%C5%B1faji-attrib%C3%BAtumai.pdf

[2] Juhász Valéria: A blog műfaji attribútumai, http://www.juhaszvaleria.hu/wp-content/uploads/2010/04/A-blog-m%C5%B1faji-attrib%C3%BAtumai.pdf

Izsó Zita