Rofusz Kinga az egyik legismertebb és eredetiségében is egyedülálló hazai illusztrátor. Komoly szimbolikával rendelkező képei egyaránt elnyerik a gyerekek és a felnőttek tetszését. Vele beszélgettünk szöveg és kép kapcsolatáról, a képeket elindító mozgatórugókról, s azt is megtudhattuk, hol a helye a színeknek.
Az illusztrációin gyakran érződik egy különös, bájos szomorúság, egy kis felnőttkorból adott ízelítő, függetlenül a szövegek tartalmától. Honnan ered ez a szomorúság, mennyire bírhat esztétikai értékkel, szándékos-e?
Én ezt inkább melankóliának nevezném. Ez a felnőttekben, gyerekekben egyaránt ott van. Valami, amiről nem is tudjuk pontosan, hogy micsoda. Egy gondolat, egy érzés, ami sokkal több tud lenni, mint egy pontosan megválasztott, szavakba kényszerített megfogalmazás.
És igen, bírhat esztétikai értékkel. Tulajdonképpen bármi bírhat esztétikai értékkel. A kifejezetten ronda vagy taszító, sőt a giccs is.
Előfordult, hogy az illusztrálásra szánt könyv annyira erős és sűrű képeket tartalmazott, hogy nehezen látott hozzá a munkához? Ilyen esetben mihez kezd az illusztrátor?
Ilyesmire nem emlékszem. Minden szöveg elindít valamerre. Lehet, hogy eleinte túl sűrűnek tűnik, de idővel letisztul. Soha nem esek egyből neki a képek megfestésének. Először meg kell dolgoznom azért, hogy a szöveg befogadjon, és akkor tudok vele elkezdeni dolgozni. Ehhez viszont nagyon sokszor el kell olvasnom. Eleinte csak érzések jönnek, hangulatok, színek, aztán alakok, esetleg valami jellemző helyszín. Valami, ami már odaköt a szöveghez. Amikor már sikerül bele kerülnöm, onnan könnyebben megyek tovább Akkor már ” csak ” le kell rajzolnom, amit látok magam körül. Ilyenkor kezdem el megtervezni a könyvet. Ez egy hosszú, de nagyon izgalmas folyamat, s semmiképpen nem mondanám nyugalmas időszaknak.
Az illusztráció nem egyszer azt a nem titkolt szándékot szolgálja, hogy megmentse a mesét. Ilyenkor születnek azok a mesekönyvek, amik az édes, aranyos kategóriák fogalmát merítik ki. Hogyan lehet a hasonló könyvektől megóvni a szülőket és így a gyerekeket? Mert sokszor a magát könnyen adó képek és történetek csábítják el az olvasókat.
Vannak olyan mesék (bár ezeket inkább csak gyenge történetecskéknek csúfolhatjuk), amiket nem menthet meg semmi. Még egy tetszetős ” csomagolás ” sem. Ezek a gügyögő, bárgyú szövegek nem is méltóak arra, hogy könyvtárgy szülessen belőlük. Persze megtörténik, de nem kellene, hogy megtörténjen. Ehhez persze arra lenne szükség, hogy ne is legyen rá igény. De ha ezt megpróbáljuk értelmezni, akkor oda jutunk, hogy milyen a felnőttek és a szülőktől nagyon erősen befolyásolt gyerekek képi kultúrája. Az óvodától kezdve sajnos nagyon erőszakosan megmondják a gyerekeknek, hogy valaminek hogy kell kinéznie. Nincs szükség az ő képzelőerejükre, alkotó képességükre. Ott van készen, azt kell elfogadni, szeretni. Ez egy teljesen lebutított képi világ. Pedig eredendően a gyerekek képi világa teljes. Számukra minden elképzelhető, nincsenek tabuk és bármi inspirálja a fantáziájukat. Egy két éves gyerek kezébe, ha odaadunk egy albumot, amelyben absztrakt képek vannak, gyönyörködve nézi, és közben elmeséli, mi mindent lát benne.
Tehát a kérdésre válaszolva: természetesen nem lehet kiirtani ezeket a silány termékeket, hozzánk is beszivárog egy-egy ilyen. Nem is akarom ezeket eldugni, de megmutatok minden mást a gyerekeimnek.
A magyar animáció sokáig magas színvonalon működött, ugyanakkor a könyvillusztrációk változó minőségben. Az elmúlt időszakban a helyzet a könyv felé javult, sok illusztráció elmozdult a képregény, az animációszerű képek felé. Nálunk ez most tendencia, s szükségszerű volt, vagy a nyugat-európai könyvillusztráció kultúra begyűrűzésének a következménye?
Az, hogy a gyermekkönyvek tényleg nagyon jelentősen előre léptek Magyarországon, az talán elsősorban a külföldi könyvek jótékony hatásának köszönhető. Nagyon magas színvonalú, művészi mesekönyvek jelennek meg. Végre lett itthon is néhány kiadó, aki felvállalta, hogy ezekhez hasonló igényességű könyveket ad ki. És ezzel azt is vállalta, hogy ezekből soha nem fog tudni tízezres példányszámú címeket eladni. Talán egy kicsit elmozdultak a könyvek abba az irányba, hogy a könyv, mint könyvtárgy is fontos lett. Még mindig elsősorban szövegközpontú a gyerekkönyvek nagyobb része, de az illusztráció kezdi megtalálni a helyét, a fontosságát. Vannak most már könyvek, amiknél teljesen egyenrangú a kép és a szöveg.
„Az emberek általában nagy örömet lelnek a színben. A szemnek szüksége van a színre, ahogy a fényre is. Gondoljunk csak arra, milyen üdítő hatású, ha borús napon egyszerre fénysugarak áradnak el a vidék némely részein, láthatóvá téve a színeket. E kimondhatatlan tetszés mély érzéséből fakadhat, hogy a színes drágaköveknek gyógyító hatást tulajdonítottak.” Írja Goethe a Színelméleti írásokban. Igazat adhatunk neki könyvillusztrátori szempontból? A színek egy illusztrációban képesek a nyugalmat, a mély figyelést elérni a gyerekeknél? A munka során gondol a színek ilyetén szerepére? Befolyásolhatja ez a színválasztást?
Nem nagyon szeretek erről beszélni, mert nem nagyon lehet mit. Ha nagyon profán akarok lenni, azt mondhatnám, hogy amikor képeket festek, semmi nem érdekel. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy kire milyen hatással lesz, és talán más színeket kellene választanom, hogy akár eladhatóbb legyen, vagy ez vagy az a szín jobban tetszik talán a gyerekeknek. Ha ilyen szempontokon gondolkodik az ember alkotás közben, akkor teljesen érdektelen dolgot hoz létre. Ha hiteles, őszinte dolgot akarunk csinálni, akkor nem lehet ezeket figyelembe venni. Azt kell festeni, amit látunk magunkban. A színek persze hatnak az emberre, ugyanúgy, mint a kompozíció vagy bármi más.
Különböző gyerekkönyveket illusztrál, olyan fontos és jelentős szerzőktől, mint Máté Angi, Mosonyi Aliz vagy Schein Gábor. Az újonnan elvállalt könyvek jelentenek-e korszakhatárt az Ön számára, vagy egészen eltérő korszakhatárok szerint ítéli meg a munkáit?
Nem érzékelek éles korszakhatárokat a munkáimban. Mindig minden munkánál azt érzem, amikor elkezdem, hogy nulláról indulok. Mintha nem csináltam volna még soha semmit. Szorongás is van bennem emiatt. Hogy képes vagyok-e megcsinálni? És talán a legnagyobb a kíváncsiság bennem. Ez visz tovább.
Ayhan Gökhan
