Pálcikavékony, copfos kislány volt Tititá. Már ezt is nagyon furcsálltuk. A kettes számú iskolában, ahova annak idején jártam, még sovány kislány is alig akadt. A harmadik bében pedig daginak csúfoltuk mindegyiket. Ha nem volt dagi, akkor is. Copfot pedig senki sem hordott.
Nemcsak az alakja és a hajviselete volt fura az új kislánynak, hanem sápadt, sárgás bőre, keskeny vágású szeme, kicsi orra, szája is.
Nem láttunk még ilyen arcot az iskolában soha.
Október közepén hozta be Tititát az osztályba Ili néni először.
– Új osztálytársatok lesz – mondta. – A neve: Ty Hoa. Felírom a táblára. – És felírta. – De szólítsátok talán Tinek, vagy… Titinek. Ha ő is beleegyezik.
Az idegen kislány elmosolyodott.
Azt hiszem, akkor szerettem bele. Olyan volt a mosolya, mint amikor kimentem apával hajnalban horgászni a tóra, és éppen felkelt a nap.
Ili néni körülnézett, aztán rám mutatott.
– Gábor mellett van üres hely. Ülj most oda! Aztán majd meglátjuk…
Életemben először örültem annak, hogy izgő–mozgó, nyugtalan, azaz rossz gyereknek tartottak az iskolában, s ezért külön padba ültettek. Persze, amikor Tititá leült mellém, félrehúzódtam, és elfordítottam a fejem. Még grimaszoltam is. Hiszen Tititá idegen volt, és láttam a többieken, ők is elhúzzák a szájukat.
Néha azért lopva rápillantottam. Mosolygott. De már nem olyan napfelkeltésen. Inkább szomorkásan. De nekem így is gyönyörű volt. Persze nem mondtam meg neki. Kilencéves voltam. Inkább jól oldalba böktem, és odasziszegtem:
– Mit vigyorogsz, kecskebéka?
Akkor elkomolyodott.
Szünetben a többiek körülöttünk kóvályogtak. Én a pad szélére húzódtam, mint akit az egész dolog nem érdekel. Az osztálytársaim mindenfélét kiabáltak Tititáról egymásnak.
– Nézd már! Ez kínai! Olyan kínai szeme van – mondta az egyikük.
– Dehogy kínai! Indián! Indiából! – mondta a másik.
– Hülye vagy! Az indián vörös bőrű, ez a Tititá meg sárga!
Ekkor hangzott el a Tititá név először. Persze mindenki röhögcsélni meg csúfolódni kezdett:
– Tititá! Tititá! Szolmizálj! Tititá! Mit ittá’? Tititá!
De Tititá csak mosolygott rájuk rendületlenül.
– Ez nem is tud magyarul! – süvítette Becskei Frici. – Dujuszpikinglis? – Tititá hallgatott. – Isten bizony néma! – folytatta Becskei, és rám kezdett mutogatni. – Összeillő pár! Mindig együtt jár! Néma, béna! Tititá! Béna, néma! Tititá!
Becskeinek ugrottam. Letepertem a földre, és jó alaposan a padlóba ütögettem a fejét. Engem ne csúfoljon! Ili néni választott szét bennünket, és persze megint beírt az ellenőrzőmbe.
A következő szünetben már nem csúfolták Tititát. Két–három lány körülvette, és a hosszú copfját dicsérték. Akkor hallottam először beszélni.
– Minden reggel édesanyám fonja be – mondta vékony, éneklő hangon, ahogy a madarak csicseregnek hajnalban a tó mellett. Nagyon tetszett a hangja is.
– Honnan jöttél? – kérdezte az egyik lány.
– Csacsukuából – mondta Tititá.
– Az meg hol van? – bámult rá a másik lány. Tititá lehajtotta a fejét.
– Nagyon-nagyon messze.
Este apukámtól megkérdeztem, hol van Csacsukua.
– Micsikua? Csacsukua? – bámult rám. – Az egy csillag neve, nem?
Másnap első órán írtam egy cédulát Tititának.
„Tudom! Te egy csillagról jöttél! Az űrből! Igaz?”
Tititá rejtélyesen elmosolyodott, és egy kicsit lehunyta a szemét.
„Szóval igaz! – dobbant meg erősen a szívem. – Tititá a Csacsukuáról jött! Apa megmondta, hogy az egy csillag!”
Tititá visszacsúsztatta a cédulámat. A papír hátoldalán egyetlen szó állt csupa nagybetűvel: TITOK!
A számra szorítottam a kezemet, és attól kezdve senki sem csúfolhatta Tititát, mert velem gyűlt meg a baja. Két nap múlva már mindenki tudta, hogy Csacsukua egy csillag. Nem értem, honnan tudhatták meg. Én csak a Becskeinek mondtam el, amikor kibékültem vele focizás közben.
Tititá nem haragudott rám. Csak én voltam dühös, amikor a többiek körülsündörögték, és megfogdosták a ruháját meg a copfját, hogy másmilyen-e, mint a földi gyerekeké.
– Menjetek a saját padotokba! Én sem mászom rátok!
De Tititá némán a karomra tette a kezét, és én megrántottam a vállam. Maradjanak! Nekem nyolc!
Attól kezdve Tititának folyton mesélnie kellett. Hogyan jött a Földre? Miért jött? Mi van a Csacsukuán? Meddig marad velünk? És ő halk, éneklő hangján csak mondta, mondta:
– Nem árulhatom el, hogyan érkeztem ide. Mert akkor nem mehetek vissza. Ami nagy baj volna, mert nekem ott van az otthon. De ha akarjátok, mesélek Csacsukuáról…
Persze hogy akartuk.
– Csacsukua… – kezdte, és álmodozva kinézett az ablakon –, Csacsukua egészen más, mint a Föld. Csacsukua egy csillag. Persze ott is vannak fák meg állatok, városok és autók, de mégis más… Mert Csacsukuán mindig béke van. Vagyis nincs háború, nem járnak fegyverrel a katonák az utcán, az emberek boldogok, és sokáig élnek…
Aztán az áruházakban például mindent lehet kapni. Ennivalót, játékot, ruhát, amit csak akartok. És nem kell fizetni érte. Csak fogod, és amire szükséged van, azt elviheted. De senki sem visz el többet, mint ami neki kell. Nem visz el húsz babát, hiszen játszani egy–két baba is elég. És a csokiból is csak egyet kérünk. Mert bármikor visszamehetünk a boltba, és újra kaphatunk, ha kell…
Van iskola is Csacsukuán, igen. De másmilyen, mint itt. Ott a gyerekek mindennap megbeszélik a tanító nénivel, hogy aznap miről szeretnének tanulni. És akkor egész nap arról beszélgetnek. Például azt kérik, hogy ma a majmokról legyen szó. Akkor kimennek az udvarra, ahol a majmok ugrándoznak a fán, és meg lehet őket figyelni…
Csacsukuán nincs vadállat. Minden állat szelíd. Az oroszlánok sétálnak az utcán, és bárhova bemehetnek, szívesen látják őket. Csacsukuán nem verik az állatokat vagy a gyerekeket. Ott mindig mindenki mosolyog…
Így mesélt Tititá azon a szépséges, éneklő hangján, de mindig hozzáfűzte, hogy amiről beszél, az titok. Ha elmondjuk a felnőtteknek, Csacsukua eltűnik az égboltról, elszáguld olyan messze, ahol ember már soha nem érheti el.
Tititát délután mindig az édesanyja várta az iskola előtt. Az édesanyja nem volt olyan vékony, mint Tititá. A szeme sem volt ferde. A szája sem volt kicsi. És Edit néninek hívták. Olyan volt, mint bármelyik édesanya körülöttünk.
Tititá meg én közel laktunk egymáshoz, ezért mindig hazáig kísérhettem. Az édesanyja néha megengedte, hogy még kicsit beszélgessünk a lépcsőkön ülve a ház előtt. Ott mondtam meg Tititának, hogy szeretem. Ott mondta meg Tititá, hogy ő is szeret engem. Szeret, de sohasem lehetek a férje. Neki vissza kell menni Csacsukuára, mert ott várja őket az édesapja. Megmutatta a fényképét. A fényképen rövid ujjú ingben, vékony, sápadt, ferde szemű férfi állt egy bicikli mögött.
Nagyon fájt nekem, hogy egyszer elhagy Tititá. De tudtam, nem tehetek semmit. Mindenkinek otthon a helye.
Aztán eltelt hat hónap, tavasz lett, és egy nap Ili néni bejelentette, hogy a következő héten Tititá már nem jár velünk, mert visszamegy a hazájába. A lányok sírtak. Én pedig megint összeverekedtem Becskeivel, mert azt hazudta, hogy Tititá biztosan Ázsiába megy vissza, nem a Csacsukuára. Neki megmondta a nagybátyja, aki taxisofőr.
Hülye Becskei! Honnan tudna egy felnőtt a Csacsukuáról, amikor nem is tudhat?!
Ili néni persze megint beírt az ellenőrzőmbe.
Az utazásuk előtti este könnyesen búcsúztunk el egymástól, ahogy az szerelmesek között szokás. Akkor, ott, míg ültünk a lépcsőn, kéz a kézben, Tititá elárulta nekem a legnagyobb titkot: megmutatta az égen, melyik csillag Csacsukua. A legszebb csillag volt. Fényesen izzott a Hold közelében.
Azóta sok év telt el. Felnőttem. Tititáról nem hallottam többé. Sokáig vártam, hogy levelet küld vagy üzen, de hiába. Sok-sok estén át álltam az ablaknál, és mozdulatlanul néztem a Csacsukuát. Néztem, néztem, hátha meglátok rajta egy hatalmas lámpát, amint azt villogja felém, hogy ti–ti–tá, eljövök! Ti–ti–tá, várj reám! Ti–ti–tá…
(A mese a GALAMBNAGYMAMA című kötetben található. Móra Könyvkidó)
