Mészöly Ágnes: Hanga és Várkony

  1. fejezet,

melyben először csak az idő rohan, aztán Hanga és Várkony is

 

– Te egyébként mit csinálsz itt? – kérdezte még mindig ostoba képpel Várkony, miután felszedegették, és az ismeretlen lány táskájába tuszkolták a halom tankönyvet és füzetet.

– Én vagyok az új tanfelügyelő – válaszolt angyali mosollyal a lány, mire Várkony arcára, ha lehet, még ostobább kifejezés költözött.

– Gyerekek nem szoktak tanfelügyelők… – kezdte hitetlenkedve.

– Ez egy új minisztériumi kísérlet – vágyott közbe flegmán Hanga, aztán elnevette magát. – Ugyan, el ne hidd már! Ide fogok járni! Ebbe a gyönyörű, izgalmas iskolába, mivel imádott édesanyám úgy határozott, hogy karrierjének építésére és lelkének ápolására pont ez a fantasztikus kisközség a legmegfelelőbb hely.

A fiú gyanakodva méregette az új lányt.

– Komolyan?

– Egy fenét komolyan! Ez a világ leglepukkantabb, legsivárabb porfészke! Anyának elgurult a gyógyszere, amikor elfogadta ezt az idióta állásajánlatot! Persze csak azért, hogy bebizonyítsa apámnak, milyen remekül megvagyunk nélküle is! Én meg savanyodhatok ebben az átkozottul unalmas, iskolának becézett istállóban!

Várkony már majdnem elkezdett helyeselni, hogy tényleg ez a legunalmasabb, legsivárabb hely a teljes ismert univerzumban, de aztán valami furcsa érzés ébredt benne. Neheztelni kezdett az idegen lányra, aki idejön, és anélkül, hogy egyáltalán ismerné a Kövesparti Általános Iskolát, simán leistállózza.

– Nem tudom, honnan veszed, hogy ez egy unalmas istálló – próbált ellenkezni.

– Nézz körül! Nyilvánvaló – indult felfelé a lépcsőn Hanga, egyedül cipelve rengeteg holmiját. – Hatszáz éves tablók meg plakátok, arcképek olyan fickókról, akiknek már a szobraik is műemlékek. És nekem ide kell járnom ezután! Tényleg, nem tudod, melyik az ötödik bé? Az igazgató azt mondta, hogy menjek be nyugodtan, matek van az osztályfőnökkel.

Várkony egészen véletlenül tudta, hiszen épp onnan küldték ki, alig öt peccel ezelőtt. Elindult a lánnyal a terem felé, de közben eszébe jutott a természetismeret óra, és a természetismeret órán tespedő unalom. Éva néni álmosító hangja, ahogy a burgonya virágzatát ismerteti.

Nem szabad, hogy ez a furcsa, akárhonnan ideszalasztott lány ezt lássa először a suliból – gondolta. Giza néni és a matek egészen rendben van, de az csak a következő óra lesz!  A lány a végén még tényleg azt fogja hinni, hogy ez a világ legunalmasabb iskolája. Persze, alig öt perce még ő maga is emiatt szenvedett, de akkor is! Ő, Jónás Várkony született kövesparti, és azt gondol az otthonáról, amit akar. De egy vadidegennek meg kell mutatnia, hogy igenis jó ez a hely! Hirtelen megfogta a lány kottaállványt ölelő könyökét.

– Figyelj, a matek csak a következő óra lesz. Most termismeret van, és… és Éva néni nem nagyon szereti a meglepetéseket. És mára már úgyis volt elég baja… Szóval mit szólnál, ha leraknánk a cuccodat, és megmutatnám neked a sulit? Még van egy fél óránk!

– Miért zavartak ki az óráról? – kérdezte Hanga kaján vigyorral.

– Honnan tudod, hogy kizavartak?

– Nyilvánvaló. Búskomor képpel lézengsz a folyosón. Kabát vagy táska nincs nálad, tehát nem késtél el. Nincs semmilyen feladatod, és nyilvánvaló, hogy aggódsz valamiért, tehát büntetést kaptál – netalántán az ellenőrződet is elvette az az Éva nevű őskövület?

– Honnan tudod, hogy őskövület? – kérdezett vissza elkerekedett szemmel Várkony.

– A neve miatt. Nyilvánvaló. Már a szüleink korosztályában sem hívtak senkit Évának. Szóval a természetismeret tanár valahol nyugdíj előtt állhat, és már negyvenedszer tanítja, mondjuk a burgonyát, és már ő maga is unja… te meg, Jónás Várkony, gondolom, beszóltál valami pimaszságot. Mert halálosan untad magad. Ugyanis, bármennyire is próbálod titkolni, megvan a magadhoz való eszed. De sokkal jobban érzed magad tornaórán meg edzésen. Valamilyen küzdősport, ugye? Karate… dzsúdo… nem, kendó, mert karddal harcoltok! És táncolsz is, gondolom a helyi néptánccsoportban. Nem vagy olyan jó, mint a bátyáid, de ez nem zavar, mert imádod őket…

Várkony, ha lehet, még nagyobbra nyitotta a szemét az ámulattól. És egy icipicit a száját is. Megpróbált így, tátott szájjal beszélni, de nem nagyon sikerült neki.

– Honnan. Tudod. A. Bátyáimat.

– A pulcsid miatt. Nyilvánvaló. Viseltes, például itt, a mandzsettájánál, de nem agyonkopott, tehát legalább két, legfeljebb három ember hordta előtted. Lehetne, mondjuk, távolabbi rokongyerek is, de ez nem valószínű, ugyanis elég laza vagy ahhoz, hogy szemtelenkedj egy tanárral. Egykékre és elsőszülöttekre ez nem jellemző. Egy régebbi rockzenekar emblémája van rajta, de nem szégyelled, ez látszik a tartásodon, tehát bírod az előző tulajokat… sőt, a zenekart is. Nyilvánvaló, hogy legalább két bátyád van.

Várkony lenyűgözve hallgatta a lányt. Tényleg két bátyja van, méghozzá két ikerbátyja. Nyolcadikosok, és Várkony nagyon remélte, hogy három év múlva pontosan olyan nagymenő lesz, mint ők: a legtöbb tanárnak fel kellett nézni rájuk, néptáncon minden lány velük akart táncolni, dzsúdóból pedig már tizenhárom évesen megszerezték a kék övet. És nem mellesleg jövő szeptembertől a pannonhalmi gimnáziumban fognak tanulni!

Ami azt illeti, Várkony vágyai nem voltak elérhetetlenek. Már most is az egyik legmagasabb fiú volt az osztályban, de nem nyápic, esetlen kiskamasz. Idén ősszel levizsgázott sárga övre, kendóban vitán felül ő volt a legtehetségesebb, néptáncban pedig tavaly egy tehetségkutató verseny második helyét vitte el. Bozontos fekete haja és nevetős kék szeme pedig mindenkit levett a lábáról.

Mindenkit, csak ezt a szemtelen, törékeny csontú lányt nem.

Hanga egy csinos kupacba rendezte az összes vackait, aztán felnézett a fiúra, és hetykén megkérdezte:

– Na, megyünk?

– Izé… hova is? – ráncolta a homlokát Várkony.

Hanga sóhajtott.

– Amint látom, a rövidtávú memóriádat illetően egy aranyhallal állsz egy szinten. Alig egy perce ígérted meg, hogy megmutatod az iskolát.

– Ja, persze – kapott észbe a fiú. – Talán kezdjük a tornateremmel meg a büfével, az a legjobb… vehetünk citromos piskótát, szerintem itt a legfinomabb az egész világon… aztán megmutatom a parkot is az udvar mögött, az egész menő.

Hanga engedelmesen követte Várkonyt vissza a földszintre. A fiú folyamatosan magyarázott.. Elmesélte, amikor még csak pisis elsősök voltak, a büfés néni macskája az egész osztály szeme láttára fogta ki az utolsó aranyhalat a tanári előtti akváriumból. Meg azt is, amikor tavaly a régi tesitanár beöltözött Mikulásnak, és a köpenye végére a krampusz, azaz a konyhás néni rátolta a büfékocsit, amin az ajándékcsomagok voltak, és amikor a Mikulás felállt, hogy elbúcsúzzon, leszakadt róla az egész piros klepetyus, ő meg, szegény, ott állt a teljes negyedik osztály előtt egy szál vattaszakállban meg pókemberes alsónadrágban.

Igazából Várkony maga is elcsodálkozott, hogy mennyi érdekes dolog történt ebben a halálosan unalmas iskolában.

A tanári előtt megállította őket Várkony alsós tanító nénije.

– Hát ti, mit kóvályogtok a folyosón óra alatt? – kérdezte szigorú mosollyal.

– Új lány – bökött Hanga felé Várkony. – Éva néni kiküldött, hogy mutassam meg neki a sulit.

Hanga elismerő megjegyzéssel nyugtázta a fiú füllentését, és már loholtak is tovább a hátsó lépcső felé.

Felkukkantottak a tetőtérbe, ahol idén új könyvtárat és klubszobákat alakítottak ki, aztán le az alagsorba, ami félhomályos volt, és csak a kazán zümmögését lehetett hallani, amire Taki bácsi, a fűtő és mindenes ezermester felügyelt. Aztán visszafordultak a büfé felé, mert Hangának tényleg nagyon ízlett a citromos piskóta, és muszáj volt venniük még kettőt-kettőt.

Míg a büfés néni – akinek eszébe sem jutott megkérdezni, mit keres két gyerek ilyenkor a folyosón, ugyanis könnyekig meghatódott Hanga áradozásától, miszerint ilyen finomat nemhogy Budapesten, de még Londonban sem evett soha – a legnagyobb piskótákat válogatta nekik, elcsörtetett mellettük Taki néni, hatalmas, hipermodern porszívót vonszolva maga után.

– Kazlakban állhat a pénz ebben a suliban – mondta a lány tele szájjal. – Vadiújak az ablakok, és ez a porszívó! Életemben nem láttam még takarító nénit ilyen menő cuccal! Sőt, ilyen menő porszívót sem láttam még, soha. Szerinted megnézhetem?

– Á, inkább ne! – válaszolt Várkony. – Taki néni idén teljesen lökött! Tavaly még laza volt és kedves, de idén! Mindenkivel csak rikácsol. Még az unokájával is, aki egyébként az osztálytársad lesz. Csabinak hívják, egész jó arc. Egyébként csak az új igazgató óta ilyen menő minden. Előtte nálunk is lepukkantság volt. Na gyere, húzzunk a parkba, még mielőtt kitódul a tömeg.

Ezzel maga után rángatta a lányt, ki, a néptelen, díszköves udvarra, át az iskola háta mögé, ahol elhagyottan ásítottak a kézilabdakapuk, magányosan lógtak a hinták meg a keményre fagyott mászókötelek.

Hanga összehúzta magán a zöld gyapjúkabátot, Várkonynak pedig igyekezett eltitkolni, hogy veszettül fázik.

– Nyáron itt szoktunk diákfesztivált tartani. Van olyankor számháború, rekesztorony-építés, este meg bazi nagy tábortűz. És itt a park, ezeket a fákat állítólag még Széchenyi István ültette!

– Ez a kedvenc helyed? – kérdezte Hanga.

– Nem, a kedvenc helyem hátul van, a kerítés mellett – felelt a fiú. – Le lehet menni egészen a Köves patakig. Tudod mit, megmutatom!

És elkezdett szaladni be, a fák közé, Hanga meg futott utána. Alig száz lépés után elérték a suli kerítését. Várkony egy bokor alatt felemelte a dróthálót, és tartotta, amíg a lány átbújt alatta. Pár lépésnyire csörgedezett a félig befagyott Köves.

A patak itt ért ki a házak közül. Éles kanyarban fordult az erdő felé, két partján évszázados nyárfák göcsörtös törzseivel. Itt-ott, mintha egy hisztis óriásgyerek hajigálta volna a medrábe az agyaggolyóit, méteres sziklákat kerülgetett a víz. Várkony nyaranta sokat ücsörgött ezeken a sziklákon.

– Szóval ide jársz, amikor rosszkedved van – jelentette ki Hanga.

– Igen, ez a titkos helyem – bólogatott Várkony. – Illetve ez volt.

És rosszkedvűen berúgott egy kavicsot a patakmederbe: csak most jött rá, hogy a helyet, aminek a létéről soha senkinek, még a barátainak sem beszélt, épp most mutatta meg egy nagyképű, tudálékos, ismeretlen lánynak.

Nagyon dühös volt magára. Szó nélkül rugdosta a kavicsokat, meg a szétfagyott fűcsomókat, és csak azért sem szólt a lánynak, hogy induljanak vissza. Még csak az kéne, hogy azt higgye ez a beképzelt majom, hogy fázik!

– Pesten nekem is volt titkos helyem – szólalt meg mögötte Hanga. Most semmilyen dölyf nem volt a hangjában. – Egy bérházban laktunk, és a hátsó lépcső utolsó fordulója egy lezárt vasajtóhoz vezetett. Senki nem járt oda. Felcipeltem magamnak mindent, könyveket, zseblámpát, pokrócot, plüssállatokat.

Hosszú csend következett. Várkony nem mert Hangára nézni, de meg mert volna esküdni rá, hogy  könnyes a szeme.

– Mikor elköltöztünk, arra sem volt időm, hogy lehozzam őket.

Várkonyból úgy tűnt el az előbbi düh, mint patak fölül a pára. Csak álltak a girbegurba fák között. Hanga fázósan begombolta a kabátját, és a homlokába húzta a kockás sapkát, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy vissza szeretne menni az iskolába.

A szél a Pál, Kata, Péter szintetizátorváltozatát sodorta feléjük.

– Azt hiszem, kicsengettek – törte meg a csendet Várkony.

– Ja – bólintott Hanga, és lassan elindult a kerítés felé.

Várkony megnézte az időt a telefonján.

– Na neee! Lekéstük az egész matekórát! Ez nem kicsöngetés, hanem becsöngetés, de már az ötödik órára! Ami pont osztályfőnöki, szóval gyerünk!

Eszeveszetten rohantak vissza, át a bokor és a kerítés alatt, keresztül a parkon. Várkony elismeréssel nyugtázta, hogy Hanga egész jól bírja az iramot.

– Mindent eltaláltam? – kérdezte futás közben a lány.

– Majdnem – felelt a fiú. – Nem kendó, hanem dzsúdó. Kendó csak havonta egyszer van, amikor a mester ideutazik. De a többi stimmelt. A nevem is!

– Nem is csodálkozol, honnan tudtam?

– Dehogynem! Nem vagy semmi! De gondolom, minden „nyilvánvaló” volt.

– És a neved? Az csak nem lehetett nyilvánvaló! Gondolatolvasó vagyok!

– Á, azt láthattad a bejáratnál a Jó Tanuló – Jó Sportoló tablón.

– Hát ezt meg te honnan tudod? – képedt el Hanga.

– Mondtam, hogy majdnem mindenben igazad volt! Tényleg nem vagyok sík hülye!