Zalán Tibor: Bobó és a mi végre

El kell tűnődnöm azon
– tűnődött el Bobó ezen –
hogy mi végre vagyok a világon!

Remélem, szüleim megkímélnek
az elcsépelt és kínos gólyamesétől,
miszerint valami efféle csőrös
szárnyas állat dobott le
egy érett nyári hajnalon
a kéményen, ami amúgy nyilván sok
takarítással és engem csutakolással
járt volna – a teméntelen korom miatt.

(Persze, hogy nem az én koromról van szó!)

De ez még csak a kezdetekre lenne
magyarázat.

Nem lehet a
világban levésre indok az sem,
hogy folyvást bömbölök, így híva fel
magamra a figyelmet, mert a bömbölés
bizonyára nem tartozik az értelmezhető
cselekedetek birodalmába.

Az sem magyarázat semmire,
hogy ha eszembe jut
szopizok egy nagyot,
olykor-olykor szolidan durrogtatok.
Általában szopizás után, de
nem rendszert csinálva ebből.

Vagy, hogy anyukám
ujjongásától kisérve
hasról hátra, hátról hasra fordulok.

Sem az nem, ha már a lehetséges
magyarázatoknál tartunk, hogy
lebüfizem nagyapa új szürke pulóverét,
amit Keritől kapott karácsonyra
(lám, már alliterálni is tudok!),
vagy hogy sugárban
lepisilem apa karját, amikor
épp a pelenkámat cseréli.

Nem lehet életem célja, főleg nem
értelme, hogy hurcolásznak
ide-oda,
ismerőshöz, baráthoz,
távolabbra dédihez és ómamához,
nagymamától nagymamáig, bár
azt tetszik, amikor fürdetéskor
vizet locsol fejemre a keresztapám.

Bár, ez még csak egyszer fordult elő.

Az sem problémamegoldó
pálya, hogy usziba járok. Bár
a pancsit szeretem, lássuk be,
mégsem határozhatom meg halként
magamat a világban,
akinek a víz a természetes élettere.

Ha tanulok majd egyszer
természetfilozófiát, bizonyára
fel fogom vetni azt a kérdést is,
hogy a teremtésnek végső soron
mi célja lehet velem, de mert
még nem tanulok, sőt, ez idő tájt
még beszélni sem tudok,
ezt a kérdésfelvetést átmenetileg elnapolom.

A legjobb az lesz,
ha abban maradunk,
hogy az égvilágon
semmi dolgom a világgal.
Nekem.

Legfeljebb a világnak van dolga.
Velem.

Márpedig, ha neki van, és van neki,
kutya kötelessége, hogy ezt
ő fogalmazza meg, és az eredményt
haladéktalanul a tudomásomra hozza!

Címem egyébként változatlan:
kiságyajtótól balra (a bölcsőt
már kinőttem), ha véletlenül
nem tartózkodom ott, a világ
kereshet még a hintában
(amit újabban kedvem szerint
meg tudok állítani), de az utcán
is rám találhat, amikor anyukám
babakocsiban tologat.

Tologat, mert állítása
szerint szükségem van a friss
levegőre, amiről engem még csak
meg sem kérdez, így aztán csodálkozik,
amikor hangos ordítással fejezem ki
a tiltakozásomat; csökkentett
üzemmódban ugyanez:
egyet nem értésemet.

Elérhető vagyok tehát hang után is!

Egyszóval, jöhet a magyarázat!
Lehetőleg alvás után. Olyankor
nyugodtabb vagyok és
fogékonyabb a világra. Amiben, ugye,
benne foglaltatok, de egyelőre mit sem
tudok kezdeni ezzel a tudással.

Hajrá, világ, te
vagy az idősebb, oldd meg, ha tudod,
a mibenlétemet!