A boldogságra való törekvés és New York (Anna Woltz, Száz óra sötétség, Tilos az Á Könyvek, 2014.)

 

 

New York óriási helyszázóraborító. Méretre is, meg amúgy is. Főleg egy kislánynak, főleg egyedül. A Száz óra sötétségben a főhős, aki egy holland tini, úgy dönt, a világ legnagyobb városába szökik a problémák elől. Szülei, akik a problémát okozták (vagyis elsősorban az apja), mit sem sejtenek arról, hogy repülőjegyet vásárol, szállást foglal, majd se szó se beszéd, átrepül egy másik kontinensre.

Ahol, habár korának megfelelő barátokra talál, a baj mindenféle formában utoléri. A baj egyik formája Sandy, a hurrikán. Merthogy a fiatal holland írónő, Anna Woltz regénye a közelmúlt sajtójából jól ismert katasztrófa idején játszódik.

Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat jó mottó a regényhez: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvéshez.”

A tizennégy éves tisztaságmániás Emilia December de Wit története ugyanis a Boldogságra való törekvésről, és a normális élethez való jogról szól, amit beárnyékol apja botránya, ahogyan New York (vagy bizonyos részei) is elsötétül a hurrikán tombolásának következtében.

A regény egyik fő érdeme, ahogy a közösségi média, az okostelefonok, az internet megjelenik benne. A regény-, és forgatókönyvírók általában zavarba jönnek a modern kommunikációs csatornák használatától, Anna Woltz regényében azonban ezek jelenléte természetes, sőt dramaturgiai szerepet is kapnak.

Másik fő érdeme, hogy szereplői, vagyis Emily és pár New York-i gyerek, majdnem kivétel nélkül hihető figurák. A leginkább eltalált talán a – társainál jóval kisebb, kilencéves, – felvágott szájú Abby, aki bátyjával, Seth-tel (16) együtt befogadja őt. Humorosnak szánt jelenléte az esetek többségében valóban humoros.

Talán egyedül a borítón „majdnem tökéletes” címkével ellátott Jimnek (17) nem sikerül sehogy sem életre kelnie. Olyanokat mond, hogy „Gyűlölöm ezeket a gazdag rohadékokat!”. Ennél már csak az rosszabb, mikor ugyanezt angolul teszi a szövegben. „Ez volt… the worst fucking day in my life.” Borzalmasan modorossá teszi a szöveget a magyar és az angol keveredése. Persze, nyilván az eredetiben is így szerepel, lábjegyzetek nélkül, és valóban nem olyan bonyolult megoldásokról van szó, hogy ne lehessen követni a story-t, de ettől még a little bit, well, you know. Ez lehet, hogy csak a magyaroknál probléma és csak az angol nyelvvel. És talán jobb volna, ha nem  ennyire egyszerű mondatok lennének angolul. Így olyan érzése támad az embernek, mint mikor a II. világháborús filmekben a németek amúgy kiváló angolsággal beszéltek, de az igennél és nemnél doszt németre váltottak.

És ha már a hibáknál tartunk, az egész könyv hajlamos a modorosságra. Olyan érzésünk van, mintha Emily-vel együtt az írónő is rajongana New Yorkért. Mármint úgy értjük, hogy azért a New Yorkért, amit a filmekből, sorozatokból, női magazinokból megismerhetünk. Pont olyan olvasni ezt a könyvet, mint mikor egy ismerősünk elmegy Amerikába egy hétre és élménybeszámolót tart a felhőkarcolókról és a Starbucksról, meg az összes kliséről, amit mindenki amúgy is unásig ismer.

Mire a könyv végére érünk, ezekért a megoldásaiért — nem is kicsit,– már elegünk lesz Emily-ből és New York-imádatából is. Ellenszenves lesz az okostelefonmániája, és akármilyen furcsa, de a problémáit is hisztériázásnak érezzük. Persze, ami az okostelefonokat illeti, természetes egy mai fiatalnak, hogy van okostelefonja, és a regényben a kommunikáció, a technikai vívmányok használhatatlansága (a hurrikán miatt) fontos lesz. De valahogy nem érezzük eléggé átgondoltnak ezt a szálat. Isten tudja miért, inkább érezzük hitelesnek, mikor alig leplezett lelkesedéssel ír arról a világról, amiben a civilizáció eszközeit, találmányait (mint pl. az Ipad, street food) önfeledten használják, és ahol az önreflexió nem több, mint egy újabb selfie. Persze, lehet, hogy ez világnézeti kérdés, és csak az zavar bennünket, hogy valaki (a tizennégy éves Emily és a harmincéves Anne Woltz egyaránt) őszintén lelkesedik a Starbucksért.

Pedig az írónő ügyesen írja le a Sandy hurrikán megjelenését is, jól adagolja az információt, már ami az apa bűneit illeti, Emily tisztaságmániája is külön említést érdemel, mert azt is szépen végigvezeti a történeten. És az is tetszik, hogy a problémák, veszélyek, bajok fel-felbukkannak a regényben (például a tizennégy éves kislányt az interneten barátságosnak tűnő leendő főbérlője természetesen átveri). De Anne Woltz-nak talán ehhez van a legtöbb érzéke, ahogy finom gesztusokkal érzékelteti a szereplők egymáshoz való viszonyainak alakulását. A regény végi apa-lánya párbeszéd és anya-lánya találkozó bizonyára megható azoknak, akiknek nem tart ki addig a kis New York-rajongó Emily iránti ellenszenvük.

Toroczkay András